Bucsányi Krisztián - megjelent cikkei

Éppen a Wc-n ültem, amikor Szófia "pisilni kell" felkiáltással megérkezett és leparancsolt a helyemről. Most a wc-n ülve énekel, az anyukája az egyik kezével tartja, nehogy belessen, a másikkal fogat mos, én pedig a fürdőszoba egy eldugottabbnak hitt részén egy rózsaszínű gyerekbilin ülve - ingben, és fura pózban - kakilok, abban reménykedve, hogy semmi nem megy mellé, közben kétségbeesetten keresem a megoldást, hova kell tenni ilyen esetben a pütyimet (igen, most éppen pütyim van, neki nunija): bele a bilibe, vagy kilógassam?

Szófia - a kétéves - magabiztosan parkolta le az autót a bölcsi előtt és harsány "megjöttüüüünk" felkiáltással ugrott ki az ölemből (igen, ilyen felelőtlen szülő vagyok, hogy a házunktól a bölcsiig tartó mintegy 150 méteres földutas úton, ahol rajtam kívül autó nem jár, a lányom "vezet") - majd azonnal nekiszaladt az egyébként zárt kapunak, mert már azokra a hangyákra volt kíváncsi, akik ott a bejárati ajtó másik oldalán laknak. A korona - amit eddig a fején viselt - begurult az autó alá, amit Szófia "apuci kiveszi" felszólítással oldott meg. A Vakond mélabús tekintettel nézett rám az anyósülésről. Semmi különös, csak egy átlagos reggel a kétévessel.

Szófia - a kétéves - annyi idő alatt került mintegy 20 méteres előnybe a bevásárlóközpontban, amíg én Hello Kitty-s sebtapaszért álltam sorba a patikánál, az anyukája a bankautomatába rakott fel pénzt, a húgom pedig talán egy másodpercig megnézett egy cipőt. Egyszerre hárman szaladtunk utána, és még épp elkaptuk Szofit, aki - miközben észrevette, hogy a Vakond nélkül könnyebben szalad, ezért félúton eldobta - éppen egy kávézó székére mászott fel, és nagyon úgy tűnt, hogy rendelni készült, mindenesetre a pincér jó érzékkel már ott állt vele szemben.

December 24 délután fél három van, lassan fél órája a Last Christmast énekelve, céltalanul körbe-körbe autózom a teljesen kihalt lakóparkban. Szófia hátul ül a Vakonddal a kezében, láthatóan élvezi a helyzetet: azóta nem akar aludni, amióta meglátta a karácsonyfát és a papát. Szófia anyukáján látszik, hogy már feladta az altatást, és azt is, hogy a férje valaha eltalál akár csak egyetlen hangot is a világslágeren.

Ma van az első nap, hogy Szófia Lénát egyedül viszem a bölcsibe. Tudom, hogy nem lesz gond, többször elpróbáltuk a mai napot. Egyébként jól haladunk, semmi ok idegeskedni: a cipő nehéz volt, de pipa, a nadrágot sem felejtettem el, a póló rutinból megy: sikerült. Felöltöztem. És még van 12 percem odaérni - az éppen a jutyúbon egy csigás dalt hallgató bodyban üldögélő Szofival a bölcsibe.

Egyetlen másodperc alatt történt minden. Még láttam felbukkanni a pici, hercegnő fürdőruhás testét, miközben teljes erőmmel úsztam utána, messziről az anyukája kétségbeesett sikolyát hallottam, de a 14 hónapos kislányunkat soha többé nem láttam. Csak a Duna folyt tovább. A következő pillanatban felébredtem: a feleségem az orrát fájlalta, orrba vágtam. Szofi a másik szobában szuszogott, miközben szorosan átölelte a Vakondot. Indul a nyár.

Amikor Szófia anyukája hazaért az első munkanapjából, Szófia széttárt karokkal, a lábain rugózva, jobb kezében vajas-sonkás zsemlét a balban egy joghurtot szorongatva kéredzkedett vissza a láthatóan megviselt mama nyakába, miközben egy tizennégy hónapos kislány minden bájával kijelentette - ma tizedszer - hogy gaga-zni akar. Aztán észrevette az anyukáját, felpattant, odasétált hozzá, és cuppanós puszival ajándékozta meg. De azért nem volt minden ilyen egyszerű az első napon.

Megpróbáltuk elmutogatni Szofinak, hogy mi vár rá gyereknapkor: miközben én körbe-körbe forogva, a kezeimet az égnek emelve próbáltam körhinta lenni, az anyukája láthatatlan vattacukrot készített, de Szofit nem sikerült meghatnunk: arra várt, mikor lehet visszamenni játszani a Vakonddal. Eleinte úgy tűnt, nem különösebben érdekli a gyereknap, de aztán minden megváltozott.

Egy teljesen átlagos reggelnek indult: már elmúlt fél hat, Szófia Léna a szőnyegen ült, kezében a meggyötört Vakonddal, a Duck tévében ezredszer is Pixie varázsolt, Honey kutya bánatosan nézett befelé, én életmentő kávét ittam, amikor Szofi hirtelen felkéredzkedett a mellette - félálomban - konfettit söprögető anyukájára, egy határozott mozdulattal elvette tőle a partvist: majd érthetően, hangosan, kimondta élete első szavát.

Még csak reggel hat óra van, de káosz: a kutya már kitombolta magának a kajáját, nemrég zavartam vissza a kávéfüggő, meglepetésszerűen megjelenő anyóst pihenni. Az én kávém elveszett, és már a harmadik fenyegetést kaptam a feleségemtől, hogy ha nem lesz Szófiának szülinapi tortája, keresztre feszít, felakaszt, felnégyel (valószínűleg ebben a sorrendben). Pedig tudja, hogy ma megyünk megrendelni. Szófia jövő héten lesz egy éves. És jobban imádjuk, mint valaha.

Amikor Szófia felső foga hajnali négy órakor áttörte a fogínyét, keservesen felsírt: ebben a pillanatban mindenki vörös riasztást kapott.

Ha Szófia - a tíz hónapos - az anyukája lenne, egyszerre rohannék párterápiára, pszichológushoz, fizetnék elő az összes ezoterikus lapra, kérnék segítséget a tévén keresztül távgyógyító sámánoktól és keresném önmagamban a megoldást. Szófia hirtelen megváltozott. Pontosan egy jéghideg kedd reggelen kezdődött minden. És napról napra érezhetőbb.

Valahogy úgy képzeltük el az első karácsonyunkat - hármasban, a kilenchónapossal -, hogy kint szakad a hó, halk angyalének szűrődik be a bejgli-illatú nappaliba, ahol a kandalló tüze ég, miközben mi hárman, a fenyőfa mellett, boldogan, és izgatottan bontogatjuk ki a karácsonyi ajándékokat. De nem pontosan így történt.

Csak a semmi van. Jön egy telefonhívás, a doktortól, és bár odakint ugyanúgy fúj a szél, süt a nap, járnak a vonatok, dolgoznak az emberek, mint percekkel ezelőtt, de nálad, benned minden megváltozik: te csak állsz a nyolchónapossal kezedben, ömlik a férfikönnyed, és nem érted. Szófia Léna anyukája beteg. Nagyon beteg.

Alig múlt éjfél. Szófia a pelenkázó asztalon fekszik, és a 7 hónapjának összes erejével és tudásával rúgkapál, miközben vagy vádlón sír, vagy szívszaggatóan ordít. Az anyukája akkor adta fel az egészet, amikor Szofi jobb lábbal mellbe, aztán ballal hasba rúgta. Én még küzdök. Nem adom fel. Mindenképpen bele kell dugnom az orrába ezt az eszetlen kínzóeszközt, különben nem kap levegőt. Szófia beteg lett.

Születése előtt valahogy úgy képzeltük el Szófiával az életet, hogy semmi nem változik majd: hiszen ő csak egy icicipici lány, akit imádni fogunk. Aznap, amikor féléves lett - miután elaludt - kinyitottunk egy üveg bort, és átgondoltuk, mennyiben is változott meg az életünk, mit tanított nekünk Szófia? Lehet, hogy a bor, lehet, hogy Szofi, de sírva nevettünk. Magunkon.

Valószínűleg ma lesz Szófia egyik legrosszabb napja, és ezen a Vakond sem tud majd sokat enyhíteni. Oltást kap - mármint Szófia, nem a Vakond - ráadásul egyszerre kettőt: egyet a bal, egyet pedig a jobb lábába, és ha ez még nem lenne elég, ma a fülét is kilövi a doktor néni. Imádkozzunk!

A barátnőd várandós. Rajta kívül mindenki látja, hogy egyre furcsább dolgokat tesz a Facebookon, de nem szólhattok neki, mert megsértődne. Rossz hírünk van: most megy át az anyukaevolúción, a szemed előtt válik idegesítő Facebook anyukává. Mutatjuk, melyik az a 10 lépés, ami egyenes út ahhoz, hogy a valaha volt barátnőd átalakul, és Idegesítő Facebook Mamivá válik.

Összeszedtünk 11-féle anyatípust. Ebben a cikkben egyenként bemutatjuk neked mindet: az ősanyát, a fittmamit, a vállalkozót, a született anyukát, az önelfogadó anyát, az ezomamit, a karrieristát, a tökéleteset, a Facebook anyát, a MILF-et, és a normális anyukát. Meg fogsz döbbenni, ahogy felismered, hogy a régi barátnőid melyik típusú anyává váltak.

Szófia, ma először repül. Amikor a reptér kifutóján - szakadó esőben - próbáltam a babakocsit áttolni egy hatalmas tócsán, a megvadult tömegen keresztül, akik egy kordon mögé terelve azt várták, hogy a száz méteres síkfutás olimpiai rekordját megdöntve rohanhassanak a hőn áhított, ablak melletti helyért: azonnal megértettem azokat, akik szerint nem kellene repülni egy öthónapossal. De, már nem volt visszaút.

Valószínűleg az első szilárd étel volt az oka, de amikor a magyar vízilabdázó srácok Montenegro ellen küzdöttek, Szofi rámnézett, csendben bekakilt, aztán azonnal elaludt, pedig a piros fehér zöld szurkolói fejpántjával biztos, hogy az egyik legédesebb szurkolólány lehetett volna. De Szofi egyszerűen nem szereti az Olimpiát.

A várandósság ideje alatt - amikor fokozatosan megváltozik a nő alakja, és a hormonok is különös táncot lejtenek - van, ahol egekbe szökik a libidó és a párok szinte ki sem kelnek az ágyból, máshol minden marad a régiben, de előfordul, hogy csökken a szeretkezések száma. Akár a nulláig. De mi a szexmentes terhesség oka? Ki hibázik, és miért? Hibázik-e egyáltalán valaki?

Ha csak a száraz tényeket nézzük - szülés után - évente, átlag 16 gyermeket cserélnek össze emberi hiba miatt a világ kórházaiban (legalább is ennyi derül ki), ezért ebben a pillanatban, több száz olyan család van, ahol a szülők nem a vér szerinti gyereküket nevelik. A csere néha kiderül. Máskor, nem. De hogyan derül ki, és hogyan lehet feldolgozni? Mi a teendő? Elcserélt babák, elcserélt életek.

Ma először, bébiszitter fog vigyázni Szófia-Lénára, mert megyünk városnéző túrára Budapestre, hop on/hop off buszozni. Ez egy alig 6 órás program, mi pedig modern, laza szülők vagyunk, elhatároztuk, élvezni fogjuk a mini szabadság minden másodpercét. Nem stresszelünk, nem gondolunk rá, kikapcsolódunk: jó helyen lesz a kiscsaj a bébiszitternél. Ezt az elhatározásunkat 10 percig tartottuk. Aztán elszabadult a pokol.

Nem tűnik vészesnek a feladat: néhány óra, kettesben Szófiával. Szerintem készen állok. Imádom a lányomat, ennyit a víz alatt kibírok, vagy, akár egy lábon állva, az orosz himnuszt énekelve, miközben cumisüveggel a kezemben zsonglőrködöm. Simán elbírok egy három hónapossal.

Kész szerencse, hogy a védőnő is itt iszik valahol, különben akár bajunk is lehetne. Nagyjából negyvenen vagyunk, épp a minden évben esedékes pálinka-partyt tartjuk. Szófia már kikésztette az anyját, ezért rajtam a sor: 5 nő aggódó tekintetének kereszttüzében körözök a nappaliban, kezemben a lányommal, és potyognak a könnyeim. Leginkább azért, mert eszembe jutott Dimitrij.

Amikor megtudtam, hogy apa leszek, épp egy sziklaszirten álltunk, lábunk alatt morajlott a tenger, miközben a képeslapra illő naplemente sárgás vörösessé színezte a minket körülölelő világot. A feleségem - az idillhez illő - kék nyári ruhában volt, én fehér lennadrágban. Talán az ideálisnál erősebb szél fújt - éreztem a fuvallatot az arcomon amikor a feleségem hozzám bújt - és megkért, hogy csukjam be az ablakot, mert vihar lesz. Kikászálódtam az ágyból. Akkor már tudtam, hogy apa leszek.

Hajnali kettő körül lehet. Az egész olyan szürreális. Mintha nem is velünk történne. Szofit próbálom a lehető legbiztonságosabban tartani, de nem könnyű úgy pisilni, hogy üvölt a lányom a fülembe. A feleségemet valamikor 1 óra körül vesztettük el: egy ideje rezzenéstelen arccal nézi a Duck tévét. És ez még csak a második közös éjszakánk hármasban. (Itt elolvashatod a születés történetét: Így jártam Szófiával).

Éppen csak elmúlt éjfél. Bent állok egy fura szagú szülőszobában. Voltam már itt, néhány napja, a szülésfelkészítőn. Mellettem szorosan egy nő áll. Még sosem láttam. Arra kér, hogy egy rózsaszínű öntapadós karszalagra írjam rá a lányom nevét. Talán, ha kettő perce született. Ráírtam, ő pedig rárakta a lányom csuklója köré.