Nevelés

Kedves Levélíró!
Ahogyan levelében leírja az anyósa viselkedését, abból azt látom, hogy – mint oly sokan – két dolgot egyesít magában: a kisgyerek iránti érdeklődést, vágyódást, a kapcsolat keresését, és egy sor kommunikációs típushibát. A kislány iránti érdeklődése táplálkozhat valódi szeretetből, kötődési vágyból, jóindulatból is, csupán ahogyan ezt kivitelezi, azon bukik el a dolog. A kérdés az, hogy ezt a jóindulatot hogyan lehetne valami jobban működő kommunikációba csatornázni. Ez nem könnyű feladat, de közben azt is hallom, hogy Ön kompromisszumkész és egyelőre nyitva tartja ezt a lehetőséget, amiért feltétlen elismerést érdemel.
A kislánynak bizonyosan az lenne a legjobb, ha legalább a lehetősége meglenne, hogy mindkét oldali nagyszülőkhöz kapcsolódjon, olyan mértékben, ahogyan az neki komfortos. Az anyósával tehát valami olyasfajta kommunikációval érdemes próbálkozni, ahol először is megnyugtatják őt, hogy az érdeklődését, a szeretetét észrevették, örülnek neki, elismerik, és ezt követően javaslatot tenni arra, hogy ez hogyan, milyen feltételek mellett valósuljon meg, hogy a végeredmény valamiféle sikerélmény legyen. Fontos, hogy ha az egyik kezünkkel elzárunk egy utat („Így ne!”), akkor a másikkal mindig mutassunk is egy másik utat („Így pedig igen!”). Ha valaki kapcsolatot keres felénk, de nem jól, akkor így tudunk segíteni rajta.
Okos ötlet volna, ha Önök terveznének egy-egy olyan helyzetet, amiben a hölgy jó élményt tud szerezni a kislánnyal, és amiből megérezheti a saját bőrén, hogy érdemes elfogadni az Önök tanácsait. Ha pl. kellemesebb együttléttel kecsegtet, ha az anyós a saját családi otthonukban látogatja meg a kislányt és ott játszik vele, akkor meghívni egy ilyen délutánra. Ha jó élménnyel kecsegtet, ha nem fogadják el az ebédmeghívást, hanem alvásidő előtt vagy után keresik föl őt, és elmondják, hogy szeretnék, ha jót tudna játszani a kislánnyal, akkor legyen így. Ha a kislány könnyebben elfogadja a nagymamáját, ha hármasban, anyukájával vagy apukájával együtt játszanak, akkor legyen így.
Természetesen ehhez az is szükséges, hogy Ön a szívébe nézzen, és megvizsálja a saját még nem tudatosult érzéseit: vajon a szíve legeslegmélyén drukkol-e igazán annak, hogy ez a viszony is működőképes legyen, vagy valahol, tudattalanul ellendrukkere az anyósának és a saját szüleinek drukkol. Nem szényen és nem bűn az ilyesmi, mindannyiunknak vannak tudatos és nem tudatos érzései.
Tudattalan érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy ezeket – amennyire lehet – tudatosítsuk, és ha már tudatosak, akkor felelősen átformáljuk a viselkedésünket. Tudom, hogy a nagymama-generáció rég beidegződött kommunikációs szokásai nehezen átformálhatóak, de ez sem reménytelen. Ugyanakkor jó lenne, ha nem lenne versenyhelyzet a két oldali nagyszülők között, hanem a kislány tényleg a nagycsalád minden pontjáról támogatást és szeretetet kaphatna. Ezért hasznos lehet, ha törik a fejüket, hogyan lehetne őt helyzetbe hozni, hogy úgy kapcsolódjék a kislányhoz, hogy az mindenkinek jó legyen!

Írja, hogy a férje „mindenben mellettem áll” – érdekes dolog ez is... Vajon hogyan néz ki ez a férj édesanyja szemszögéből? El lehet játszani azzal a gondolatkísérlettel, hogy ha az anyós írni levelet a helyzetről, vajon ő hogyan fogalmazna? Ha az összes kameraállásból végignéztük a történetet, talán összeáll valamiféle három dimenziós kép...

Nem tudhatom, milyen a viszony a férj és édesanyja között, de adott esetben akár közvetítő is lehetne, aki kedvesen, szeretettel megfejti a saját édesanyja számára a rejtélyt, hogy miért nem tud zöld ágra vergődni az unokájával és a menyével. Megadhatná neki a tippeket – hogy szeretnék, ha ez a viszony működne, és ennek az a titka, hogy az Önök igényeit is meghallja, és a két oldali igényeket összefésülve, összeegyeztetve alakítsák a találkozókat. Azt találjuk, hogy ha bármely emberi viszonyba bevezetjük az IGÉNY és az IGÉNYEGYEZTETÉS kifejezéseket, akkor megváltozik az emberek gondolkodása, és megértik, hogy bármely emberi viszony nyitja az igények tiszta, pontos megfogalmazása, majd ezek összeegyeztetése valamilyen megállapodás keretében. A legtöbb ember, aki nem jól szervezi az emberi viszonyait, nem rendelkezik megfelelő gondolkodási sémával ehhez. Ha megkapja, akkor bizony sokan hálásak érte és hajlandóak hozzá idomítani a viselkedésüket. Főleg, ha ezt megsegítjük a számukra és türelmesen leltárazzuk: mi a TE igényed, mi az ÉN igényem és hogyan tudnánk ezt valahogy gyümölcsözően összefésülni?

Általánosságban is érdemes erről egy kicsit beszélgetni, elszakadva a konkrét, napi problémáktól és egy elvontabb szinten – szeretettel, drukkolással – megfejteni a rejtélyt: ettől fog működni a kettejük viszonya. Az anyós most kirekesztve érzi magát és nem találja a kulcsot, a megfelelő módot a közeledésre, ezért egyre jobban zavarba jön, kapkod, és a rossz kulccsal próbálkozik. A fia segíthetne neki – és ezek a fajta beszélgetések sokszor jobban működnek írásban, mint élőszóban.
Az élőszó elszáll, mielőtt hatását kifejthetné. Az első reakció vélhetően a sebzett tiltakozás lenne, az instant érzések robbanása vagy jajdulása és a természetes ellenállás első hulláma. Mire pedig ezek elülnek, már nincs mód megfontolni az igazukat, az érzések köröznek tovább. Ha viszont írásban, megfontolt, kíméletes, pozitív és egyértelmű formában megfogalmazzák, mitől tudna működni a kapcsolat (email, messenger, sms, bármi), akkor a másik félnek van módja ezt feldolgozni, többször visszatérni hozzá, végigmenni a feldolgozás fázisain. Még akár kérni is lehet, hogy többször olvassa el az üzenetet.

Ha az anyós viselkedése a legőszintébb és legteljesebb segítő akciók hatására sem változik, akkor is érdemes ezt úgy kommentálni, hogy bár egyelőre marad a távolságtartó viszony, ezen így és így bármikor változtathat. Így a felelősség az övé, de a lehetőség megmarad...

Első körben ennyit tudtam segíteni, remélem, valamilyen formában haszát tudják venni.
A kapcsolatainkért mindannyian közösen vagyunk felelősek, és ha a nagyszülő-generációval nem is mindig könnyű (sok panaszt kapok erre vonatkozóan), én mindig arra szoktam magamat figyelmeztetni, hogy ők bizony nem olyan körülmények között nőttek föl, ahol a pozitív kommunikáció finomságaira lehetett volna koncentrálni. Őkeg még háborút viselt, meggyötört anyák nevelték, akik sok esetben a puszta túlélésért vagy létbiztonságért küzdöttek. Az egyik családnak ilyen a kommunikációs kultúrája, a másiknak olyan, de mindegyiket nagyjából a véletlen alakította. A tudatos, pozitív és reális kommunikáció kultúrája csak az elmúlt húsz évben kezdett beszüremleni hazánkba is, és még csak nyomokban kezdi kifejteni áldásos hatását. Fontos hát, hogy toleránsak és rugalmasak legyünk egymással, akkor is ha – értem, és hallom! – ez próbára teszi az ember türelmét.


Drukkolással, üdvözlettel:


Frank Orsolya
2021-07-07 07:39:47