Autista gyerekek

Kedves Orsolya!
Szeretném megkérdezni a véleményét a problémámmal kapcsolatban. A férjemmel két gyerkőcöt nevelünk, egy 7 éves kislányt és egy lassan 5 éves kisfiút. Mindketten érintettek az autizmussal, szerencsére enyhén, a lányomon alig észrevehető, a fiamnál szembetűnőbb. A diagnózist autizmust diagnosztizáló helyeken kaptuk, autizmusban ismert szakemberektől. A fiam nagyon agresszív tud lenni, ha mérges, akkor repülnek a tányérok, rugdos, ütöget a fejével, ha fogom a kezét. A lányom pedig goromba velünk, ezek a szembetűnő jegyek, ami sokszor a helyzet meg nem értéséből adódik és nem csupán hiszti. A fiam kap ellátást egy integráló oviban, a lányom most épp semmit.
A mi szüleink már nem élnek, a férjemnek és nekem is van nővére, ővelük és a gyerekeikkel (akik többnyire felnőttek) tartjuk a kapcsolatot. A gond éppen a családi kapcsolatainkkal van, az a baj, hogy lassan teljesen elszigetelődünk tőlük. Sokat beszélgetünk a férjemmel erről és azt is tudjuk, hogy mindkét család csodabogaraknak tartott minket, még a gyerekek diagnózisa előtt is, mert nem az őáltaluk elfogadott temperamentumunk van, és kicsit mások a fontosak a számunkra. Nem értem, attól még a családjuk vagyunk, a különbözőségek észrevétele helyett a közös pontokat kéne keresnünk, mert abból is van szerencsére.
Az én nővérem családja ugyanabban a városban lakik, mint mi, mégis évente 3x jövünk össze. Apró-cseprő sértődések és szerintem főként a fentiek miatt alakult ez így, de haragról szó nincs. Amikor nekik elmondtuk, hogy baj van a gyerekekkel, úgy tűnt, megértik, de semmi sem változott, nem érdeklődnek róluk. Egyszer több napot együtt nyaraltunk és előjöttek a problémák a fiammal és a lányommal. Ez egy újabb alkalom volt arra, hogy a testvéremék elmagyarázzák, hogy mi nem szeretjük, babusgatjuk a gyerekeket eléggé, azért ilyenek, meg túl sok a korlát nekik.
A sógornőmékkel szerencsére többet összejövünk, de ott még inkább igaz, hogy az autizmus téma már nem kerül elő, tabuként kezeljük az összejövetelekkor. Ők győzködtek minket, hogy erősebb gyeplővel kell azokat a gyerekeket fogni, rá kell ütni a fenekükre, nem fegyelmezzük őket elég határozottan, nincs elég korlátjuk, ennyi csak a baj, neveletlenek. Igaza van abban, hogy nekik is kell a korlát, de mikor a fiam a benne levő feszültség miatt rikoltozni kezd, akkor nem oldja meg a problémát hosszú távon, ha rákiabálok vagy ráütök és ezt nem értik meg. A lányom elutasítóan viselkedik velük, nem ad puszit, elfordul, nem szereti az ölelést - erre ők megsértődnek, pedig ez is az autizmusból fakad. Pedig ráadásul védőnő a sógornőm, a lánya gyógypedagógus. Azt hiszik, hogy mi csinálunk belőlük autistákat, mert akkor arra lehet fogni, hogy neveletlenek.
Pedig azt gondolom, ránk férne a segítség, ha más nem, legalább az, hogy meghallgassák, mik a problémáink. A sógornőmre 4 napig rábíztuk a gyerekeket, és a férjemmel 7 év után kettesben elmehettünk együtt kirándulni. Mikor hazajöttünk, akkor a sógornőm célozgatott rá, hogy hát ez kicsit sok volt, és nem biztos, hogy még egyszer bevállalja.
Nagyon fáj, hogy a saját családunk fordul el tőlünk, már nem is mesélünk a gyerekekről, mi történik velük. Ez hosszú távon a mi gyerekeinknek sem lesz jó, ki lesz az ő tágabb családjuk? Lassan csak néhány barát marad, de velük is évi 1-2x jövünk össze.
Várom a válaszát, van-e mit tenni ebben a helyzetben?