Aránylag későn csatlakoztam az internetezők táborához. Hosszú ideig, amikor már alkalmam nyílott volna arra, hogy bekötessük házikómba a nagyvilágot, még mindig előítéletekkel kezeltem ezt a dolgot. Azt gondoltam, hogy örülhetek, és hálásnak kell lennem azért, amiért egy ilyen helyen élek. Itt aztán igazán közel állok a természethez, amit gyermekkorom óta imádok. Ez a közeg - sok más egyéb mellett - tanított meg az elfogadásra. Itt tanultam meg szívemen viselni embertársaim problémáit, velük érezni, hangzatos szókapcsolattal élve; velük dobbanni. Természetesen a vidéki életnek is vannak hátulütői.

Én például verseket írni és olvasni szeretek. Lakóhelyemtől legalább tizenöt kilométerre található az első könyvesbolt, de adott írók munkái után néha megyém határait is el kell hagynom. Legutóbb Mark Twain, általam kitüntetetten kedvelt Ádám és Éva naplója című művéért kellett fővárosunkig utaznom. Kezdetben hiába volt internet hozzáférésem, csak írásra használtam a számítógépemet. Egyszer azonban kíváncsi voltam egy történetre, amiről egy ismerősömmel beszélgettem, aki a nekem átadott információkra az interneten bukkant. Hihetetlen élmény volt karnyújtásnyira találnom magam az engem foglalkoztató kérdések megválaszolásának tengernyi lehetőségétől. Ekkor végérvényesen be kellett látnom; Az Internetnek bizony vannak szenzációsan jó oldalai. Olvasás tekintetében persze összehasonlíthatatlanul jobb magát a könyvet kézben tartani, beleszagolni a lapok közé, szamárfülezni, könyvjelzőkkel ellátni, sorolhatnám. Viszont, mint az én esetemben, néha valóban sokkal egyszerűbb bepötyögni az általam keresendő iromány írójának nevét, írásának címét a keresőbe és elolvasni magát a művet, ahelyett, hogy több ezer forintos utazási költségekkel kalkulálva a könyv nyomába erednék.

Első bekezdésemhez visszakanyarodva, természetesen a mai napig érdekelnek az emberek gondolatai. Persze a világhálóval kapcsolatban jól tudom, hogy az egy olyan terep, ahol az emberek annak vallják önmagukat, aminek csak szeretnék. Jómagam a maximális őszinteségre törekszem. A törekszem kifejezést azért használom, mert erre jó okom van.

Az idő folyamatosan átdolgozza a belénk rovott emlékképeinket. Ugyan én senkit sem szeretnék becsapni, de adott történeteket, melyeket már legalább tíz embernek elmeséltem, egy kicsit mindig másképpen írtam körbe. Erre mondják azt, hogy, aki nem hazudik, annak semmit sem kell megjegyeznie. Igen ám, de vannak akaratlanul megszépült, túlnagyolt emlékképeink. Van is erre egy aranyos példám. Ötletgazdája a kisfiam, akit hat éves korában egy meleg nyári napon a szokásos Ipolyban való fürdőzésünk közben hatalmas, szinte életre szóló élmény ért. Nem messze tőlünk a parton felfigyeltünk egy helyi horgászra, aki egy gyermek-alkarnyi halat próbált szákjába tenni. Látván kíváncsi tekintetünket, odahívott minket, hogy nyugodtan nézzük csak meg a halacskát. A kisfiam még meg is simogatta.

Egy évvel később ugyanazon a helyen fürdőztünk, és a kisfiamnak eszébe jutott az az elmúlt évi kellemes, nyári délután, amikor megsimogathatta a halat. Felidézte a történetet, pontosan, színesen. A beszámolóban csak egyetlen dolog változott - a halacska mérete. Két kis kezét szélesre tárta mellkasa előtt és mutatta; az a hal ekkora volt. Az idén nyáron (10 évesen) egy barátjával beszélgetett a teraszunkon, akinek szintén elmesélte ezt a történetet. Szinte semmivel sem másabban, mint tette azt legutóbb hét éves korában. A hal mérte azonban tovább nőtt az évek folyamán. Igen, legalább másfél méteresre.

Nem hazudott, szándékosan nem szeretett volna félrevezetni senkit, egyszerűen csak így emlékszik vissza arra a napra és abban erre a képre. Egy másik alkalommal, még évekkel korábban belelépett egy pici szögbe, ami sajnálatos módon rozsdás volt, így egyből elvittük az ügyeletre. Keservesen zokogott az autóban, szegénykémet alig lehetett megnyugtatni. Pár perc alatt átesett a tetanusz injekciós tortúrán, és ahogyan múltak a hónapok, egyszer csak azon kaptam magam, hogy bizony, akár a halacska esetében, ez a picike szög már legalább százas szögként él az emlékeiben, s mint hős túlélő meséli el a történetet barátainak. Természetesen krokodilkönnyekről már nem szól ez az emlékkép. (Azt hiszem, ezekben a pillanatokban nevezem el az én írói stílusomat Tekergőnek, mert a vidéki munkanélküliségről szeretnék írni, habár tudom; hol itt, hol ott kötök ki.)

Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy adózva az emberek gondolatai iránti kíváncsiságomnak, olyan internetes oldalra tévedtem, ahol az oldal látogatói tanácsot kérhetnek egymástól, leírhatják problémáikat. Sokáig figyeltem egy eszmecserét, amelyben szerettem volna megmaradni külsős leskelődőként - végül ez nem így történt.

Adott volt egy Zita és egy Ilona nevű felhasználó. Zitáról annyit kell tudni, egy vidéken élő kétgyermekes elvált hölgy, aki nem túl jó körülmények között kényszerül nevelni gyermekeit, éppen munkát keres, teszi ezt közel fél éve. Ilonánk fővárosi lakos, Zitával egyidős, szintén kétgyermekes, munkája van, férje már neki sem, szabadideje nagy részét edzőtermekben tölti.

Zita szomorú beszámolója, miszerint a mindennapjai nem egyszerűek, és munkát sajnos régóta nem talál, arra ösztönözte Ilonát, hogy megossza a saját tapasztalatait a hasonló helyzetben lévő elkeseredett anyukával. Már az első mondatai is egy unatkozó, jómódú anyát sejtettek személyében. Zita persze azért jár az internetre, hogy munkát keressen, de Ilona olyannak tűnt, mintha Teremtőnek képzelné magát és a legjobb helyre keveredett ahhoz, hogy önmagát dicsőítve másokat nálánál alacsonyabb kategóriába soroljon.

Olyan mondatokat engedett meg magának a kommunikáció során, amelyre én, a kívülálló, már-már azt fogalmaztam meg csúnya szavaktól mentes gondolatvilágom ösvényein, hogy; Elmész te a sunyiba, te öntelt dög. Zitának tudomására hozta, hogy arról csakis ő tehet, hogy nincs munkája. Még azt a kifejezést is használta, hogy lusta. Felmerült az is, hogy akkor minek vállalt két gyermeket. Zita a sértések ellenére mindig higgadtan, nyugodtan, szépen válaszolgatott neki. Már konkrétan azt vártam, hogy valaki jöjjön, segítsen, védje meg Zitát, de mert hosszú ideig senki sem jelentkezett, megtettem ezt én magam. Kommentem aránylag hosszúra, de igazán frappánsra és érthetőre sikeredett. Próbáltam benne csak a saját élményeimre koncentrálni, említést sem téve az előttem zajló vitáról. Üzenetem folyamodványa az lett, hogy Zita megköszönte hozzászólásomat, Ilona pedig eltűnt a regisztráció törlése opcióra való kattintással.

Az üzenetemben ez állt:

Kedves Mindenki! Nagyon örülök annak, hogy rátaláltam erre az oldalra. Mind tudjuk, mennyire jó érzés nem önmagukban tartani problémáink sokaságát. Megosztani másokkal gondjainkat és értő fülekre találni igazából annyi, mintha kis időre letehetnénk a vállunkat nyomó terheket.

Én 2001-ben hoztam világra kisfiamat, akit egyedül nevelek. Tulajdonképpen kismama is egyedül voltam. Feltételezem, hogy már most lesznek olyanok, akik felfigyelve ezen vallomásomra, a történetemmel kapcsolatos konkrét események ismeretének hiányában, azzal vádolnának, hogy a kisfiam valami különös kapcsolatból születhetett, hát nesze nekem, vessek magamra. Én viszont azt gondolom, hogy teljesen mindegy, miért alakult így ez a történet, hiszen a férjem (ha egyáltalán volt ilyen), akár meg is boldogulhatott volna. Az alaptény az, hogy egyedül nevelem a ma már tizenegy éves kisfiamat.

Tehát, munkanélküliség. Kezdem az elejénél.

Vidéki vagyok, egy pici faluban élek az Ipoly határfolyónk partján. Egy mezőgazdasági iskolában érettségiztem, s szereztem általános állattenyésztői szakmát. Szerettem volna ilyesmivel foglalkozni, ilyen irányban elhelyezkedni. A szakképesítésemet igazoló okmány még ki sem hűlt a kezemben, amikor a termelőszövetkezetek bezárták kapuikat. Nem volt mit tennem, cél a létfenntartás, hát tovább képeztem magam. A mai napig öt szakmára tettem szert. Bevallom őszintén, az elmúlt tíz évben nagyon keveset dolgoztam hivatalosan. Mifelénk nem nagyon vannak munkahelyek. Lakóhelyemtől az első város tizenöt kilométerre található. Ebben a kisvárosban is nagy a munkanélküliek száma. Magától értetődő, hogy ha mégis dolgozókat keresnek valahová, akkor a helyiek közül válogatnak. Ám ez ritkaság - eleve munkát hirdetni. Egy-egy állás betöltésére szerintem ötven jelentkező is akad, amiből legalább negyven ember helyi lakos. Nos, keresni valóm szinte nincs is azon a piacon.

Az ottaniak a következő nagyvárosba mennek és keresnek tisztességes állást. Ez az én lakóhelyemtől harminc kilométerre lévő város. Azt még idáig meg sem említettem, hogy abban az estben, ha egy harminc kilométeres sugarú körben gondolkodom, annak felét már el is felejthetem, hiszen az Szlovákiához tartozik. Ezen a vidéken kis falvak találhatóak a másik oldalon, és nagy valószínűséggel nem engem szeretnének alkalmazásba venni, azon pici falusi boltokban, ahol a helyiek szintén munkanélküliek.

Magam fajta anyukák bizony nagyon nehéz helyzetbe kerülnek mifelénk. Nem tisztem a félrebeszélés, hát leírom, hogy miből élek. Egy ideje 28.500. forint segélyt, 13.700. forint családi pótlékot és 10.000. forint gyermektartást kapok. Különösebb matematika fejtörést sem vesz igénybe, hogy nyugtázhassuk, megközelítőleg 50.000. forintból élek havonta és élnek rengetegen a hozzám hasonló helyzetben lévők. Mindenkire rábízom, hogy ez az összeg vajon mire is elég, én maradok a munkanélküliségről szóló eszmefuttatásomnál.

Valóban nem szeretnék becsapni senkit, ezért még csak azt sem titkolom, hogy két hónappal ezelőtt kaphattam volna egy állást lakóhelyemtől negyven kilométerre. Naná, hogy örültem ennek! Kezdetben. A munkaadó első körben azt közölte, hogy a munkába járás költségeit magamnak kell finanszíroznom, mert erre nincs lehetősége. Persze ekkor már kicsit félrehúztam az ajkaim, de azt gondoltam; Egye fene, nekem ezt el kell vállalnom!

A következő mondatában már elhangzott, hogy munkabérként ne számítsak többre a minimálbérnél. Ekkor eszembe jutott, hogy egy negyven kilométeres bérlet, legalább 30 ezer forint lehet, s ha ezt kivonom a minimálbérből, akkor alig kapok 5.000. forintnál többet annál, amihez ma jutok. Ekkor az örömöm egyszeriben elrepült, de még mindig a lehetőségben gondolkodtam. Kaptam pár nap gondolkodási időt. Gyorsan megnéztem a két település közötti közlekedési lehetőségeket. Csak autóbuszban gondolkodhattam.

Kár volna nem megjegyeznem itt, hogy a már említett harminc kilométerrel távolabb lévő városba is kétszer kell átszállnom, míg odajutok, és ez még plusz tíz kilométerrel több. Ha 8 órától 16 óráig tartó munkaidőben gondolkodom, akkor hajnal négykor kell felkelnem minden egyes nap, és este fél 9-re érek haza. Mifelénk ritkán járnak autóbuszok s ha már ilyen őszinteségi rohamom van, még csak azt sem rejtem véka alá, hogy ez azért alakult így, mert nincsenek utasok ezen a szakaszon. Így aztán állandóan megvonnak járatokat. Persze azért vannak utasok, de én idejét sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára jegyet buszsofőrtől. Az a mód dívik erre, hogy a hatszáz forintos jegyből a sofőr zsebre vág négyszázat, én meg örülhetek, hogy kétszáz nálam maradt.

Bárhonnan közelítettem meg ezt a kezdetben fantasztikusnak gondolt lehetőséget, végül be kellett látnom, hogy már csak a gyermekem miatt sem vállalhatom el. Egy 11 éves gyermeket nem lehet csak úgy otthon hagyni hajnalban és este fél 9-kor érkezni hozzá. A szüleim beteg nyugdíjasok. Nem hagyhatom rájuk, hiszen olyan állapotban vannak, hogy bármelyik pillanatban történhet velük valami. Igazából itt még nem is tettem említést az étkezésről. Ha valahová elmegyek dolgozni, akkor ott természetesen ennem kell, legalább reggel és délben. Ezek mind plusz költségek, hiszen, ha itthon vagyok, általában délelőtt tizenegy órakor eszek először, aztán már csak délután valamit. Viszont emlékszem arra, amikor egy gyárban dolgoztam és reggel hatkor kezdődött a műszakom, nyolckor már alig láttam az éhségtől. Ha utána számolok annak, hogy minden áldott nap látástól-vakulásig dolgozom és utazgatok, persze érkezem is, arra a következtetésre jutok végül, hogy a fennmaradó csupán harminc ezer forint sem marad a zsebemben, mert azt pakolom be magamnak a munkahelyemre szendvics formában. Sőt, egy ilyen esetben tulajdonképpen azt írom alá, hogy a fiamat már csak álmában láthatom. Még alszik, amikor távozom otthonról és már alszik, mikorra megérkezem.

Esetleg el kellene költöznöm innen? Miből? Itt legalább fedél van a fejem felett. Ebbe a házikóba a fél életüket beledolgozták a szüleim, és bizony most alig adnának érte három millió forintnál többet. Hol kapok egy nagyvárosban ennyiért lakást? De ez nem is kérdés jelen pillanatban. Eleve ki az, aki a világvégén szeretne manapság házat venni?

Örülök, hogy a gondolataimat megoszthattam veletek. Egy picit most én is letehettem a terhem. Különben hiszek a Jóistenben. Boldogok vagyunk itt a fiammal még így is. Tulajdonképpen mindenünk megvan. Edzőteremben ugyan még az életben nem jártam, de hetente többször küzdök a fahasogatással kint az udvaron.

Kőmüves Klára olvasónk írása.

Fotó: Jannic Noah: ein Holzhaus im Grünen