Milyen gyermekkora volt, van-e testvére?

Egyedül voltam, sajnos. Akkor még nem éreztem, hogy sajnos, mert unokatestvérem sok volt, és a házunkban rengeteg korombeli gyerek lakott, volt kivel játszani. Ma már érzem, hogy sajnos, mert azt hiszem örülnék, ha lenne egy-két testvérem, de nincs.

Nagyon jó gyerekkorom volt, mert a szüleim szerették egymást, biztonságban éreztem magam mellettük és főleg, mert hagytak játszani. Nem köteleztek semmire, amihez nem volt kedvem. Elküldtek például balett órára, de az nem nagyon tetszett. Viszont hagytak sportolni. Nehezen ment, mert féltettek nagyon, aztán végül belementek a legveszélyesebb sportba, mert azt nem ismerték. Városi emberek lévén nem tudták, mi az a lovaglás, én pedig nagyon jó lovas lettem! Igaz, buktam eleget, anélkül nincs lovassport, volt agyrázkódásom kétszer is, eltörtem a kulcscsontomat, de megszereztem az első osztályú minősítést díjugratásban, és bevettek az ifjúsági válogatottba!

Jó gyerekkorom volt azért is, mert nem ültek a nyakamon, hogy mikor tanulok és mennyit, hanem meghatároztak egy szintet, és azt mondták, hogy ennél rosszabb ne legyél! Az hogy én ezt hogyan érem el, az őket egyáltalán nem érdekelte, én pedig nem léptem a szint alá.

Hogy sikerült választani a színészet és a lovaglás között?  

Nagyon nehéz volt megválni a lovamtól és a lovardától, de én már úgy kezdtem el lovagolni, hogy tudtam, színész akarok lenni. Azt gondoltam, hogy majd milyen jól jön nekem, hogy én tudok lovagolni. Aztán soha nem kellett, kivéve a „Szerelmesfilm”-et.

A sportban is szép sikereket ért el…

Igen, igen a szenvedélyemmé vált a lovaglás, de hát azt másképp nem is lehet. Ha az ember valamit csinál, akkor azt teljes nekifutással csinálja!

Van-e valamilyen családi hagyományuk?  

Nem, nincs, a szüleim már nem élnek. Mivel egyedül voltam, nem túl nagy az én családom. Vannak unokatestvéreim, ők részben itthon élnek, részben Ausztráliában, és mi nem tartottuk eléggé szorosan a családi kapcsolatokat. Van olyan unokatestvérem, akiről nagyon szeretnék tudni és azt sem tudom, hogy hol keressem!

Miért éppen ezt a pályát választotta, és ezt hogy fogadta el a családja? 

Az első osztályos tanító néni az első osztály végén, amikor a szülők bejöhettek megnézni, hogy mit tanultak a gyerekek - minden tantárgyból tartottunk bemutatót - két verset adott ki elmondásra, József Attila: Mama, és Altató című versét. A két versmondó gyerek Almási Éva volt és én. Ma szinte hihetetlennek tűnik, hogy ilyen szeme volt! Hogy így figyelt ránk! Egy első osztályos tanító néni! Kívánom, hogy minden gyereknek ilyen tanítója legyen!

Ez aztán meghatározta a későbbieket, mert minden iskolai ünnepségen valamelyikünk mindig verset mondott. Aztán átkerültem egy másik iskolába, ahol az volt a legfőbb gondom, hogy itt most hogyan fogják megtudni, hogy én vagyok a versmondó! Aztán Volly István, aki éneket tanított, szólót énekeltetett velem az iskolai kórusban. Szerencsére ott sem volt túlságosan nehéz dolgom. Sok szavaló versenyt nyertem, és amikor megtudtam – nagyon későn tudtam meg -, hogy ez egy szakma, ez egy foglalkozás, ez egy hivatás, akkor nem volt kérdés, hogy én színész szeretnék lenni. Így a szüleim számára is természetes volt. De féltettek. Azt mondták, hogy azért kell, hogy egy normális érettségit csináljak, mert ha nem vesznek fel a főiskolára, úgymond másodrendű színésznek lenni nem érdemes, akkor… én jogász lettem volna! Hál` istennek, hogy nem lettem az, mert biztos nem lettem volna jó jogász.. 

Van-e gyereke, családban él-e? 

Egy fiam van, igen. És a menyem is egyedüli gyerek. Úgy látszik, hogy azért is születnek a gyerekek ilyen kis távolsággal, mert ők azt szerették volna, hogy az ő gyerekeiknek legyenek testvérei! Boldog családban élek.

Hogyan tudta összeegyeztetni a családi életet a hivatásával, ki volt ebben segítségére?

Nem volt olyan nehéz, hogy őszinte legyek. Hogyha az embernek apja van, meg anyja! És akkor még a nagymamám is élt. A férjemnek ugyan nem volt már édesapja, de az édesanyja igen, és Sári, a nagynénje is. Mindig volt, aki segítsen nekem. Azért igénybe kellett venni néha babysittert is, amikor elkezdtem játszani újra - abban az időben 31-32 előadást egy hónapban! Akkor a vacsoráztatáshoz, lefektetéshez kellett néha segítség. Meg tudtuk oldani. Nem vállaltam éjszakai felvételeket – akkoriban rengeteget dolgoztunk rádióban, filmen, televízióban éjszaka -, mert ha éjszaka dolgozik az ember, másnap reggel nem tud magáról, egy baba pedig korán kel!

Milyen anyuka volt, milyen nagymama? Aggódós, rögtön orvoshoz rohanós?

Telefonálós! Én mindent, amit lehetett megtanultam, és magam köré gyűjtöttem a könyveket, de hogyha nem voltam benne biztos, hogy kell-e orvost hívni, vagy sem, akkor telefonáltam. Megkérdeztem az orvost, hogy mit gondol, kell hozzá ő is, vagy meg tudom oldani egyedül. Jobbnak tartom, ha szakember mondja meg, mintha az anyuka magától dönti el és esetleg rosszul.

Hogyan töltik szabadidejüket? Járnak-e családilag szórakozni? Hova járnak? 

Nem nagyon van időnk szórakozni, de ha mégis sikerül néhány napot vagy órát szabaddá tenni, akkor utazni, kártyázni, síelni, teniszezni szeretünk. Másrészt pedig a szakmánkból adódik az érdeklődésünk is. Megyünk moziba, színházba, hangversenyre, kiállításra. Egy jó kiállításért hajlandók vagyunk nagyobb távolságokat is megtenni. Ha Debrecenben lesz koncertem, a Kölcseyben, – gyönyörű ez az új Művelődési Központ - ott megnézzük a Da Vinci kiállítást. Debrecennek sikerült megszereznie, pedig csak Firenze, Tokió, San Francisco kapta meg! És Debrecen!

Fontosnak tartja az ünnepeket? Ezért szokott minden évben koncertezni a Vígszínházban éppen Karácsony előtt?  

Persze, hogy fontosnak tartom az ünnepeket! Már a Kishercegből megtanultam, hogy az ünnepet meg kell tartani! Szépen! Felkészülten. Mi itt Magyarországon olyan rosszul tudunk ünnepelni… A Karácsony nagyon fontos és szép ünnep. A családoknak is fontos. Milyen jó volna, hogyha ez a szó, hogy szeretet elvesztené a közhely jellegét, és tényleg az ember egyszer végiggondolná, hogy mi is az, hogy szeretek valakit, vagy valamit. Biztos nem az fejezi ki legjobban, ha minél nagyobb és értékesebb ajándékot vásárolunk egymásnak! De ha így van, akkor már nagy a baj.

Milyen óvodába, iskolába járatta gyermekét?

Volt egy MŰDOSZ óvoda – a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének óvodája – viszonylag közel hozzánk.

Aztán a Marczibányi téri Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola következett. Nem azért, mert a fiamnak különösebb ének, vagy zenei tehetsége lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt agresszív. Egy erős, normális gondolkodású gyerek volt, soha nem ütött vissza, hogyha bántották, csak elcsodálkozott rajta, és elgondolkozott mélyen. Gondoltuk, hogy ez így nem fog menni, mert ez az óvoda - a csupa „finomlelkű” művész gyereke - ez lehet, hogy nem ugyanaz a közeg, amibe majd egy általános iskolában kerül. Ezért az volt a kívánságunk, hogy olyan iskolába menjen, ahol felvételizni kell. Itt kellett, és nagyon bejött! A nyolc év úgy telt el, hogy minden gyerek minden születésnapjára az egész osztály meg volt hívva. Remek gyerekek voltak, némelyikük még ma is jó kapcsolatban van egymással.  

Van-e valamilyen különleges, érdekes pillanat a saját gyerekkorából, vagy a gyereke gyerekkorából?

 Én úgy gondolom, minden pillanat érdekes történet. Egyet kiemelni nehéz.  

Van-e kedvenc családi receptjük, filmjük, zenéjük?

Az én családom, a szüleim családja, nem szerette a halat. Így én nem is tanultam meg halat főzni, elkészíteni, enni. Viszont a fiam időben megtanulta és a férjem is nagyon szereti.  A fiam tud halat készíteni és nagyon jókat.

Anyám mindent remekül főzött és sütött! Összefolyik a nyál a számban, ha az almás pitéjére gondolok! Meg a rétesei! A kedvencem gyerekkoromban a paprikás krumpli volt. Üresen. Meg a zsírban pirított kenyér sok fokhagymával. Libamáj, lángos! Anyám kocsonyája, vagy töltött káposztája! Ma már én másként étkezem, ilyesmit ritkán eszem, vagy soha. Beteg voltam, és a dietetikus eltérített ezektől a finomságoktól. Viszont olyan salátát tudok készíteni, ami én szerintem Európa-csúcs, világcsúcs! A biopiacra járok vásárolni, ami ugyan drágább, sajnos, de én most már vigyázok.

Film? Zene? Sok a kedvencünk, nehéz egyet kiválasztani.

Milyen típusú nagymama Ön?

Én még most nem is vagyok igazán nagymama, mert olyan ritkán találkozunk. De amikor találkozunk, akkor én olyan mindent megengedős nagymama vagyok, de csak egyelőre!

Az én Nagymamáim főfoglalkozású anyák és nagymamák voltak. Mariska nagymamám finom lángosokat sütött nekem és elvitt mindenhová! Amikor egy fillérje sem volt, akkor is olyan sárgadinnyét vett nekem, ami a legjobb, még ha drágább is volt. Megtanított koszorúkat fonni a mezei virágokból, és jó meleg, szeretetteli légkör volt nála mindig. Petronella nagymamám meg csodálatos meséket mondott mindig, mulatságosakat. Annyit nem nevettem azóta sem! Nagyon szerettem őket.

Én meg úgy gondolom, olyan nagymama szeretnék lenni, akire mindig lehet számítani, aki nem árulja el az embert. Akinek titkokat lehet mondani, és mindenben segít a tapasztalatával, az eszével és a tudásával. Akinek hinni lehet, olyan nagymama szeretnék lenni!

Ön is használja az internetet. Mi a véleménye róla?

Nem könnyű. Nekünk ez borzasztó nagy hátrány, hogy mi nem tanultuk ezt az iskolában. Engem a férjem szokott kisegíteni, ha bajba kerülök. De volt olyan helyzet, amikor a 3 éves unokánk mondta meg, hogy hova kell nyúlni. Amikor náluk voltunk egy számunkra ismeretlen gépet akartunk beindítani, fogalmunk sem volt róla, hogy hogyan. Akkor jött a 3 éves, és megmutatta, hogy azt! azt kell megnyomni. De nekünk most a családhoz a kapcsolatot is az internet jelenti, hiszen webkamerán keresztül érintkezünk.

Mit tanácsol a mai anyukáknak?

Jól nyissák ki a szemüket! Igyekezzenek azt az apró kis mozzanatot megtalálni a gyerekükben, azt az apró kis tulajdonságot észrevenni, amiben mások, mint a többi gyerek! Legyenek türelemmel! Megéri.