Diafilmet nézek, mesét. Január végi névnapomra kaptam egy pompás kis diafilmnéző masinával együtt. Épp hogy első osztályos vagyok, így a képek alá írt ismeretlen szöveget szótagolva silabizálom. (Szüleim részéről lehetett némi pedagógiai célzatosság ebben az ajándékban.) A győri lemezárugyár egyszerű szerkezetű dianézőjével viszont könnyebben boldogulok. Hamar rájöttem, a perforált szélű celluloid filmet úgy kell a vékony gumihengerek közé illesztenem, hogy a rajzolt figurák feje meg az aláírt szöveg fejjel lefelé legyen, s a mondatkezdő nagybetűk a jobb kezem felől álljanak. Az persze minden ügyeskedésem mellett is előfordul, hogy a kicsit ferdén befűzött film sarka leszakad, sőt beszakad hosszan.

Nagyszerű találmány ez az energia-takarékos nézőke, mert villanyáram, ventillátort pörgető kismotor nélkül működik, csak némi külső fény szükségeltetik a műélvezethez. Meg persze egy fehér kartonlapocska alul, ami visszaveri a rávetülő fényt - a ferdén föléje hajló filmen át - a lencsére. Ez a lelke: egy alumíniumcsőbe rejtett, simára csiszolt kis üvegdarab. Foglalatából kihúzva-betolva szabályozhatom vele a kép élességét. (Tiszta fizika, csak ezt még nem tudom.) Mint az órásmesterek fél szemre tolható nagyítója, olyan. Szemhez közel tartva biztosítja a külvilágot kirekesztő, önfeledt kukkolást. Mindenhová magammal cipelhetem, mindenütt nézegethetem: Vacsora után a viaszos vászonnal letakart konyhaasztalon a gyér fényű, csupasz villanykörte alatt; vagy sámlin ülve, térdemre téve délutánonként; máskor meg sietősen, állva az udvarra nyíló konyhaajtó négy üvegszeme előtt. Úri kényelmemben még az udvar végében álló budin is… Csontszínű tekerőgombjával magam szabályozhatom a nézgelődés tempóját. Hosszú percekig is elidőzhetek egy-egy képkockánál, de vissza is tekerhetem, ha már elfelejtettem az előzményeket.

A vad hattyúk életemnek első, saját olvasású diafilmje a dán meseíró, Andersen meséje nyomán - Rónai Éva átírásában, Friedrich Gábor rajzaival. Nemcsak a szomorkásan szép történet, de a negyvennégy színes képkocka számtalan rajzrészlete is bevésődött emlékezetembe. Tanév végére már jól olvastam, s hamarosan kisebb diafilm-gyűjteményre tettem szert. Mégis egyre ritkábban kaptam kézbe a diafilmnézőt. Talán a jó idő, a nyár, a mindig izgalmas kertvégi garád kincsei, a mindent összerágó, szarvacskáikat nyújtogató csigák vagy a málnabokrok alján undorral piszkált lótetűk meg a rémisztő, kövér varangyos békák miatt. Vagy másért inkább. Filmjeimet magamban nézni és némán olvasni kicsit unalmas volt már. Ha meg hangosan tettem, családom érdeklődőbb tagjai nem láthatták a szebbnél szebb, élénk színű képeket. Kézből kézbe adogatni pedig nem volt valami szórakoztató. Így lassan megfeledkeztem róla. Már jobban érdekeltek a mesekönyvek.

Másodikos elemista koromban beiratkoztam a városi gyermekkönyvtárba. Önálló könyvkölcsönző lettem. Kezdetben Nemtudomka csodálatos kalandjai varázsoltak el. Az orosz író, Noszov virágvárosának uborka nagyságú, fura emberkéi között csetlett-botlott, rosszalkodott, és persze mindig mindent megbánt ez az óriási kalapot viselő picike fiúcska, akivel jó volt azonosulni olvasás közben. Aki egyre csak azt hajtogatta hol dacosan, hol meg bocsánatkérőn: - Nem tudom, nem tudom! Így lett Nemtudomka.

„A gonosz mostoha a királyfiakat vad hattyúkká változtatta, s szélnek eresztette őket, gondoskodjanak magukról. Erzsike, a kishúguk szép nagylány lett, de a testvéreit nem felejtette el. Az erdőben találkozott egy jóságos öregasszonnyal, aki tudta, hogy a lány bátyjai a messzi tengerparton élnek. Napszálltakor emberi alakot öltenek, de napkeltekor visszaváltoznak hattyúvá. A rontást, a gonosz varázslatot csak az venné le róluk, ha egy jólelkű valaki csípős csalánból inget szőne nekik…”

De hisz ezt a történetet már olvastam régebben, sőt láttam is. Ez nem a Nemtudomka csodálatos kalandjainak egyike! Akkor meg hogyan került újra elő? Harmadikos voltam már, és karácsonykor egy nagyobbacska csomag várt a fenyőfa alatt. Bontogatása közben asztalos nagyapám műhelyéből ismerős szag csapta meg az orromat: frissen fűrészelt lécek, furnérlemezek meg diófapác illata. Hát sok mindenre, de arra nem számítottam, amit a durva, barna csomagolópapírban találtam. Egy fából készült, jobban mondva egy fa-fém hibrid, sötétbarnára pácolt vetítőgépet: egy diafilmvetítő-gépet tartottam a kezemben. Az általam már megunt, félretett lemezárugyári dianézőt ezermester nagyapám titokban beépítette egy maga készítette „gépházba”, fadobozba. Komoly kisiskolássá váló unokája igényéhez (meg hát a hattagú család pénztárcájához) igazította ezzel a diafilmnézés már nem óvodás szintű élvezetét. És a vetítőm – mint a bolti igaziak – már villannyal működött, jó teljesítményű égő biztosította benne a színeket fölragyogtató fényt, a teljesebb moziélményt. Nem kellett többé egy szemmel kukucskálni, félrevonultan. A hokedlira állított diavetítőből a falra, pontosabban a konyha és a csöpp hálósufnink közti, a fallal együtt fehérre meszelt tapétaajtóra került a látvány. A vetített kép méretét a hokedli tologatásával szabályoztam, majd élesítettem a képet a lencse csavargatásával. Csak arra kellett nagyon vigyáznom, hogy egy filmnél többet gyors egymásutánban ne akarjak levetíteni, mert a fadoboz az erős izzótól hamar átforrósodott. Bizony, tűzveszélyes volt. Hűtést szolgáló ventillátort meg kis motort – fából! - nem tudott eszkábálni az én lehetetlent nem ismerő, sok-sok bútorgyári újítást kitaláló nagyapám se.

A mesekönyvek meg az iskolában rendszeresen megvásárolt Pajtás Újság olvasása után esténként újra, szívesen fűztem be egy-egy diafilmet. Csodálkozva fedeztem föl a kivetített képeken olyan részleteket, amelyek kicsiben vizslatva a dianézőben föl sem tűntek. A szöveggel nem kellett már birkóznom, s hallgatóságom, nézőtársam is akadt. Meleg nyári estéken az is megesett, hogy mozijegyeket rajzoltam-írtam, és szabadtéri vetítést rendeztem a családomnak. A villanyvasaló csatlakozójának közbeiktatásával meghosszabbított, konyhaablakba állított vetítőgép a szőlőlugasra fellógatott lepedővel kokettált. Ilyenkor, a mozigépész és narrátor bonyolult feladatának ellátása közben roppantul élveztem a molylepkék és szúnyogok őrült táncát a sötét udvaron keresztüllövellő fénypászmában, bizarr árnyékukat a földön, a szőlőleveleken és persze a lepedőn.  

Édesanyám, apám, nagyapám nagy érdeklődést mutatva követték – a nővéreim már sokkal kevésbé – a kanyargós mesetörténetet, az újra kedvencemmé lett vad hattyú-fiúk és egyetlen lánytestvérük romantikával tompított családi drámáját:

„Egy erdőben vadászgató ifjú király meglátta a csaláningeket szövő Erzsikét, s egyből feleségül kérte.  Ő boldogan kezét nyújtotta, de volt egy bökkenő: A titokzatos és jóságos öregasszonynak megígérte, hogy addig néma marad, míg mind a tizenegy csaláninggel el nem készül. Amíg hattyúvá lett bátyjait ezekkel meg nem szabadítja a varázslattól. Férje, az ifjú király nem tudta mire vélni Erzsike hallgatását, különös szokásait. Boszorkányságot gyanított a dologban, és tömlöcbe vetette feleségét.”

Fotó: Heinz-Hasselberg, Steinfurt: 273. Der Bildbetrachter 

Ráérős történetmesélés - 2. rész