Mónika története.
 

A szegénységünk ellenére nagyon szép gyerekkorunk volt

Sosem volt saját szobám. Igazából ez az, ami talán a legjobban hiányzott. Az öcsémmel nőttem fel, nagyon sokáig egy ágyban is aludtam vele. Szerettem vele lenni, szerettem vele játszani, de néha, főleg kamasz koromban, olyan jó lett volna egy saját kis kuckó, ahova elvonulhatok.

Anyukám egyedül nevelt fel minket a testvéremmel. Tudom, hogy egész életében azon volt, hogy nekünk mindent megadjon, a lehetőségeihez képest. Láttam ezt akkor, gyerekkoromban is, és látom ezt most is. 

Nem haragszom rá, amiért így alakult, mert úgy gondolom, hogy a szegénységünk ellenére nagyon szép gyerekkorunk volt az öcsémmel. Sokat másztunk fára, képzeletbeli játékokat találtunk ki, amikkel szórakoztattuk egymást a hideg téli napokon bent a szobában. vagy jó időben kint a téren. 
 

A nyári szünet után utáltam iskolába menni, mert akkor mindig be kellett számolni a nyári élményekről

Sosem éheztem, legalábbis nem úgy emlékszem vissza. Az igaz, hogy nem a legminőségibb ételek kerültek az asztalunkra, de mindig volt mit ennünk. Az iskolában sokszor tudtam repetázni és tényleg háromszor étkeztünk, ingyenesen. De otthon az már luxusnak számított, hogy a vajaskenyérre egynél több párizsit is tegyen valaki. Krumplit, babot nagyon sokat ettünk, de szerettem ezt is, és úgy voltam vele, hogy lehet hogy másnak még ennyi sincs. 

Repülőn felnőttként ültem először. Tengerpartra, de még belföldre sem utaztam anyukámmal soha. Az iskolai táborokat is legtöbbször kihagytam, hiszen arra sem volt pénz. Emlékszem, egyszer mégis el tudtam menni, és anyukám adott némi költőpénzt, de az még arra sem volt elég, hogy egy fagyit vegyek magamnak, az osztályfőnökön pótolta ki. 

A nyári szünetek után utáltam szeptemberben iskolába menni, mert akkor mindig be kellett számolni a nyári élményekről és én nem tudtam olyan érdekes és izgalmas dolgokat mondani, mint az osztálytársaim. Én nem voltam sehol. A karácsony utáni időszakot sem szerettem, mert egy dolognál többet nem tudtam felsorolni, hogy mit kaptam. És az az egy is a legtöbbször bugyi vagy zokni volt, néha egy kicsi játék. 

Szerettem volna, hogy egyszer fodrász vágja le a hajamat

Egy kicsit irigykedtem azokra az osztálytársaimra, akiknek egynél több kabátjuk vagy cipőjük volt, vagy akik nem használt ruhákban jártak, mint én. Akiknek az anyukájuk pénzt adott büfére, és akiknek a füzeteik és könyveik olyan szép mintás borítóval voltak bekötve. Nagyon vágytam ilyenekre. 

Luxus volt a tusfürdő és a folyékony szappan is, üdítőt csak akkor vettünk, ha különleges alkalom volt, esetleg vendéget vártunk. 

Soha, de soha nem dobhattam be aprópénzt semmilyen játékautomatába, pedig nagyon szerettem volna olyan pattogós labdát, vagy valami más kis apróságot. 

Vágytam arra is, hogy egyszer ne anyukám, hanem egy igazi fodrász vágja le a hajamat. 

Szerettem volna születésnapi bulit rendezni, de anyukám nem szerette volna, ha mások meglátják, hogyan élünk, ezért nem hívhattam át a barátaimat. 
 

Ha szóba került a szegénység, mindig megvédtem magamat és az öcsémet is

Akkor és ott nem éreztem magam olyan szomorúnak egyébként. Bár vágytam ezekre a dolgokra, elfogadtam, hogy nincs, és ha szóba került a szegénység, mindig megvédtem magamat és az öcsémet is, hogy az én anyukám milyen sokat dolgozik és egyedül nevel minket, és igenis mindent megad nekünk, amit csak tud. 

Így visszagondolva azért egy kicsit sajnálom az akkori önmagamat. Persze a pénz nem boldogít. Sőt, ma már úgy gondolom, még a hasznunkra is vált a nélkülöző gyerekkor. 

Lehet, hogy ha nem ilyen környezetből jöttem volna, akkor nem tartanék most ott, ahol. Szerintem sokkal jobban megbecsülöm a dolgokat, mint mások. Vigyázok minden holminkra, és csak akkor veszek újat, ha tényleg nem lehet megjavítani. A gyerekeimet is úgy nevelem, hogy segítsenek a másikon, vegyék észre, ha valaki bajban van. Rendszeresen támogatok például egy alapítványt is.

Szeretném, ha az én gyerekeim is ezt a hozzáállást vinnék tovább. Persze, ne járjon egy gyerek lyukas nadrágban vagy cipőben, de ne az határozzon meg egy baráti kapcsolatot, hogy kinek milyen márkás cuccai vannak. 

Összességében nagyon sokat köszönhetek az anyukámnak, és ha visszamehetnék az időben, akkor sem szeretnék más életet!

Indexkép: Fortepan / Sándor Dávid