A mese nyelve mindig is magában hordozta annak a lehetőségét, hogy egy gyerek azokkal a problémákkal is képes legyen szembe nézni, amelyeket szóban hiába próbálunk nekik elmagyarázni. Mivel a gyerek nyelve a szimbólum, a mese azon túl, hogy tökéletes projekciós felület, egy olyan megküzdési stratégia is, amit megtanul idővel használni. Ha sok mesét hallgat, akkor a segítségére lesz a mindennapokban is.

Amikor egy gyerek az őt ért sérelmet, traumát nem tudja, vagy nem szeretné közölni szavakkal, lehetősége van ezt a szimbólumok nyelvén megfogalmazni, újra átélni, megbirkózni vele, ezáltal feldolgozni. Ha pedig fél valamitől, akkor a félelmet tudja leküzdeni a mese segítségével. Hiszen minden élethelyzetnek van mesebeli párja – mondta ezt már oly sokszor Boldizsár Ildikó, hát a rettegésnek is van. A kortárs mesék, amik a félelemre építenek, ezekre az élethelyzetekre kínálnak megoldást.

Az történik ugyanis, hogy egy olyan történet során, amibe bele van építve akár a karakterek mentén, akár a történetszövés mentén a félelem, a rettegés, az a gyerek oldaláról nézve hasonló tüneteket produkál - nemcsak lelki, de fizikai szinten is -, mint egy hétköznapi stresszhelyzet. Megemelkedik az adrenalin szintjük, izzad a tenyerük, esetleg szaporábban veszik a levegőt. Ha jó a mese dramaturgiája, akkor ezek az izgalom-fokozó helyzetek váltakoznak a megnyugtató jelenetekkel, így akár egy hullámvasúton is ülhetnének: hol majd kiugrik a szívük, hol pedig kényelmesen beledőlnek az ölünkbe.

Egy ilyen történet hallgatása azt a lehetőséget kínálja fel nekik, hogy a megemelkedett stressz ellenére ők az erősebbek, urai a helyzetnek, képesek kontrollálni és biztonságos mederben tartani a saját félelmüket.

A mese hallgatása során azért az a kettős tudat van jelen, hogy bár utaznak a fantázia világába, de fél lábbal a realitás talaján is állnak, így bármi is történik a mesékben, nekik nem történhet semmi bajuk, hiszen biztonságban vannak.

Hasonló ez a fejlődéslélektanban ismert mintha-játékhoz: amikor a másfél-két éves gyerekek elkezdik a tárgyakat úgy használni, mintha azok egészen mások lennének. Egy gyufásdoboz helyettesíthet egy kisautót, de egy gereblyével is kiválóan lehet fésülködni. Ez az ún. szimbolikus játék (mintha-játék) arról szól, hogy a gyerekek gyakorolhassák azt, amit a valóságban még képtelenek lennének végrehajtani.

Szerintem pontosan ez történik a félelmetes mesék hallgatása során: csak úgy csinálnak, mintha ők lennének Karton és találkoznak egy kis zombival, aki az ágyuk alól bújt ki. Vagy ők lesznek egy rövid időre Holdas Hanna, és vámpírként lemerülnek a tenger mélyére. 
Arról nem is beszélve, hogy a kortárs mesék ijesztő figurái azért nagyon is kedvesre vannak maszkírozva: a kis zombi hamar szimpatikussá válik és nemcsak a főhős, de a mesét hallgató gyerek sem fog rettegni tőle. És abban is biztos vagyok, hogy sok kisiskolás lány szeretné kipróbálni, milyen lehet vámpírtündérként suliba járni.

Ha egy mese igazán jó, akkor képes fenntartani a gyerek figyelmét és az izgalmát a végéig, egy hosszabb történet során pedig már várni fogja a folytatását. Ezért is fontos, hogy annyiszor meséljük el neki, ahányszor kéri, hiszen annak mindig oka van: ez segít a gyerekeknek levezetni a felgyülemlett feszültséget.

A tartalomtól pedig nem érdemes aggódni, hiszen a gyerekek éppen annyit fognak értelmezni belőlük, amennyit a kognitív kapacitásuk és fejlettségük enged nekik. Ezért nem kell értelmezni (hacsak nem kérdez) és nem kell szülőként a mese végét átírni sem. Higgyük el, hogy az írója pontosan tudta, mitől lesz megnyugtató és feloldozó egy rémtörténet is. 
Nem beszélve a vizuális megjelenésről (karakterek megformázása, színek használata stb.), ami tovább kompenzálhatja mindazt a szorongást, amit egy félelmetes karakter megjelenése okoz.

Ezek és az ehhez hasonló gyerekkönyvek azon túl, hogy kielégítik a gyerekek borzongás utáni vágyát, alternatívát is jelentenek az animációkkal, filmekkel szemben, ahol közel sem ennyire biztonságos a terep. A vizualitás arcunkba tolása és a vágási technikával való játék ugyanis blokkolja a belső képalkotási folyamatot, megfosztva a gyereket attól, hogy a saját ritmusában haladjon.

Gyerekpszichológusként pedig bátorítanám a kortárs írókat, hogy ne féltsék annyira a gyerekek lelkét, ugyanis a fantázia sok mindenre képes, a gyerekeknek pedig szükségük van kapaszkodókra.

Peer Krisztina
klinikai gyermek szakpszichológus

Fotó: henriquesaf / pixabay