Elkényeztetett... Kevés sértőbb jelzőt lehet egy gyerek és szülője fejéhez vágni. Nem csak azt jelzi, hogy ellenszenves, életképtelen, hanem az az egyértelmű ítélet is benne van, hogy mindez a szülő hibája. Mégis rendkívül szívesen dobálózunk ezzel a jelzővel mások felé. Sokan leszoknak róla, amikor a saját gyerekükkel együtt élve rájönnek, hogy a gyereknevelés nem sétagalopp, de vannak, akik még utána is folytatják a sértő ítélgetést.

Hogy mi ennek az oka? Kutatók megállapították, hogy az erkölcsi felháborodás valójában igen jóleső cselekedet: általa igazolva látjuk saját magunkat. Ha pedig nem szeretnénk az orvvadászat áldozatául esett elefántokon, a globális felmelegedésen vagy a kambodzsai gyerekmunkások kétségbeejtő helyzetén gondolkozni, megteszi a szomszéd hisztis gyereke is, akit a szülei „nyilván nem neveltek meg” – ellentétben velünk, ugyebár, akik az ilyen viselkedést soha nem tűrtük el/nem fogjuk eltűrni, ha nekünk is lesz gyerekünk.

Alfie Kohn szerint az első lépés, hogy leszámoljunk azzal a mítosszal, hogy a mai gyerekek bármiben rosszabbak, mint az elődeik voltak. Minimális kritikus gondolkodással valószínűleg mindannyian fel tudunk idézni csúnyább dolgokat, amelyeket mi magunk, vagy a barátaik tettek kamaszkorunkban. (Egyszer azt olvastam, hogy bezzeg a mi időnkben még nem volt iskolai agresszió. Azóta furdal a kíváncsiság, hogy aki ezt leírta, hova járt iskolába.)

Annak, hogy mégis így véljük, az arányt vesztett gondolkodás az oka. Sokan például, ha látnak egy hisztiző gyereket a boltban, azonnal ítélkeznek: a mai szülők mindent megengednek. Egy amúgy nagyon kedves ismerősöm gyakran elmondja, hogy a mai gyerekek rettentőek, rugdossák a szüleiket és káromkodnak rájuk. Mindezt abból vonta le, hogy öt-hat évvel ezelőtt látott egy ilyen esetet. Elhiszem, hogy sokkoló élmény volt, de ahogyan ezt egy egész generációra kivetíti, abból azt lehetne gondolni, hogy minimum hetente szembesül hasonlóval.

Ebből következik, a megerősítési torzításnak nevezett jelenség, amely szerint hajlamosak vagyunk csak azt észrevenni, ami megfelel az előzetes elvárásainknak. Aki mindenhová hisztis, kezelhetetlen gyerekeket vizionál, annak ők fognak feltűnni, bárhová is megy, hiszen egy szépen viselkedő, illedelmes gyereken semmi érdekes nincs. (Érdekes egyébként, hogy a saját gyerekkel pont fordítva működik a folyamat. Az én gyerekem kicsit tényleg szófogadatlan és időnként szemtelen, de alapvetően nagyon aranyos. Ugye.)

Ma már egyre többen vallják úgy, hogy a jutalmazáson és büntetésen alapuló nevelés nem lehet sikeres.

(Kapcsolódó cikkünk: Büntetés nélküli nevelés)

Az ilyesmi ugyanis a lebukástól való félelmet hozza magával, és a fontos dolgok felett való elsiklást eredményezi. Az iskolai osztályzás Kohn szerint azt hozza magával, hogy a gyerekek leggyakoribb kérdése egy-egy témakör kapcsán nem az, hogy „Ez mit jelent?” hanem az, hogy „Ez benne lesz a dolgozatban?”

A legtöbb szülő retteg az elkényeztetéstől. Sokan esnek át ettől való félelmükben a ló túloldalára, és alkalmaznak szigorú, olykor erőszakos büntetési módszereket, s próbálnak felállítani szoros korlátokat. Aztán ezek a szülők az esetek többségében tanácstalanul tárják szét a kezüket. A gyerekeik már az óvodában rosszabb magaviseletűek a többieknél, agresszívak, otthon is kezelhetetlenek – amiből a szülők igen gyakran nem a nevelési módszerük hibás voltára, hanem a még mindig túlzott engedékenységükre következtetnek. Még szorosabbra próbálják húzni a gyeplőt, még többet fenekelik a gyereket, akinek a viselkedése ettől, ha lehet, még tovább romlik. Ördögi kör.

Akkor hát mi az elkényeztetés, és mi nem az?

Nehéz meghatározni, mi az elkényeztetés, hiszen ahány ember, annyiféle értelmezési mód. Dr. Spock néhány évtizeddel ezelőtt még írt „elkényeztetett csecsemők”-ről: azokat hívta annak, akik a meghatározott etetési időn kívül is sírni merészelnek, a leszoktatásra pedig azt javasolta, hogy a „hisztit” hagyjuk figyelmen kívül. Azt különösen botrányosnak találta, ha egy 3 hónaposnál idősebb baba nem alussza át az éjszakát.

Ma már kevesen vallják ezt a nézetet, de az, hogy a későbbi időszakokban sem szerencsés a trenírozás, még csak mostanában kezd elterjedni. Pedig a gyerek életkorából adódó igényeinek kielégítése, az érzelmi biztonság minden körülmények között való megadása nem elkényeztetés! Nem úgy kell egy kisfiúból embert nevelni, hogy ha elesik és sírva fakad, ráförmedünk, hogy „kelj fel, ez nem fáj!”. Nem erősödik meg lelkileg az a gyerek, akit a szülei nem engednek éjjel maguk közé bújni, ha szorong a szobájában egyedül. És nem, semmiképp sem elkényeztetés az, ha a dolgokat lehetőleg együttműködve, és nem hatalmi szóval próbáljuk elintézni.

Ha mindenáron definíciót szeretnénk az elkényeztetésre, akkor valami olyasmi lehet, hogy az ember nem vállalja olyan mértékben a felelősséget a tetteiért, amennyire az a korából adódóan elvárható lenne. Ez azonban igen hosszú folyamat, nem lehet egy-egy momentumot kiragadni a nevelés során, ami okozta. Egyértelmű, hogy a huszonévesen még mindig a szüleiket pumpoló, nem dolgozó, nem tanuló fiataloknál valami félre csúszott – de valószínűleg nem az, hogy nem förmedtek elég durván rájuk gyerekkorukban, ha nyűgösködtek a fárasztó nagybevásárlás alatt.

Kemény „szoktató” módszerek helyett inkább szánjunk rájuk időt! Könnyebb dolog méltatlankodva rendet raknunk a szobájukban, mint erre rávenni őket, hamarabb megvan, ha én vágom fel a húst az alsó tagozatosnak, mintha megtanítanám neki, hogyan kell, tisztább marad a mosogató környéke, ha Anya mosogat, és nem a tízéves, mégis ezekkel lehet az úgynevezett „elkényeztetést” elkerülni. Koruknak megfelelő felelősségvállalás – ez a kulcsszó. Egy tetteit felvállalni képes, megbízható kamasznál pedig már az erőfitogtatásnak sem lesz értelme, könnyű lesz vele az együttműködés.

Fotó: Graeme Maclean / flickr