Matek tanár vagyok. Voltam iskolaigazgató, voltam egyéni korrepetitor, és most a Redland magásuli oktatási igazgatója vagyok – elég sok gyereket láttam, hogy teljes meggyőződéssel valljam: Minden gyerek tehetséges. Mindegyiknek van egy célja, amiért megszületett, amiért él, és amit ha megtalál a tanár, akkor bármit el tud érni nála, mert az emberek megtesznek mindent az igazi céljaikért, ha támogatást kapnak hozzá.

Jelenleg az oktatási rendszerben senki nem a céljaiért dolgozik, mindenki az érdemjegyekért küzd. Soha nem láttam még egyetlen embert sem, akit szívből motivált volna egy ötös. Sem olyat, akit motivált egy ötezres. Olyat igen, akit motivált valami, ami ötezerbe kerül… de az ötös nem váltható be semmire – egy díszes papírt ér év végén. Az ötös nem a gyerek, ahogy az egyes sem az. Nem mutat meg semmit. Az osztályzás nem hogy nem motivál, de egyenesen elveszi az emberek életkedvét.

Gondolj bele, beküldjük az embert egy küzdelmes feladatba, megteszi ami ott és akkor telik tőle - vagy kap hozzá segítséget, vagy nem –, és utána azt mondják neki, hogy az erőfeszítései értéke egy szám. Vajon ha munkásokat terelnénk be egy feladatsorba és a végén számos értékelést adnánk nekik, mint az iskolában, mennyire akarnának teljesíteni? Ha valaki sorra egyest kapna, mert ellenszenves a munkavezetőnek, vagy sorra ötöst, mert kellemes személyisége van?

Hol vannak az osztályzatokban az objektív mérőszámok? Miért lehetséges, hogy tanárok még mindig pofára osztályozzák a gyerekeket?

Maradjunk a mateknál…

Én ehhez értek legjobban. Jött hozzánk egy kislány, egy kis fekete, kézzel varrt krampuszt szorongatott, tiszta izzadtság volt szegény játék. Ő volt a Matek Krampusz. Az anyukája vette neki ezt a játékot, Mikuláskor – azzal az üzenettel, hogy ha ezt a kis, tenyérbe simuló figurát szorítja a dolgozatoknál, akkor majd könnyebben megy a matek. A gyerek meg szorította… hogy mennyire volt ez hiába és mennyire nem, arra nem tudok igazi választ adni. Valamennyi feszültséget levezetett ez a kis játék – de már maga az alaptény is tragikus; az a gyerek rettegéssel, szorongva állt neki minden matekkal kapcsolatos feladatnak.

Tedd a szívedre a kezed: ha folyamatosan rettegsz attól, hogy elrontasz valamit, rossz eredményt érsz el, akkor ki tudod majd hozni magadból a maximumot?

A gyerekek jelentős része retteg a matektól. Pedig óvodában még boldog örömmel párosítanak, számolnak meg dolgokat, alkotnak halmazokat egy-egy tulajdonság szerint. Örülnek az eredménynek. Örülnek, ha a számokat leírják, felismerik – és aztán valahol ez az egész folyamat gellert kap, megsérül. Vannak gyerekek, akik „matekos aggyal” születnek, nekik menni fog, szinte a tanár közreműködése is alig kell hozzá – őket maguktól érdekli az eredmény, a gondolkodás adta kihívás, ők jó matekosok lesznek. Mivel azt vettem észre, hogy a matek tanár is ilyen aggyal él, számára ez a természetes. Azt gondolja, hogy mindenki így gondolkodik, így aztán nem is tudja megérteni, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek ez a gondolatmenet még csak nem is ér el az ingerküszöbükig, nemhogy nem érdekes számukra. És tévedés azt hinni, hogy attól, mert a szöveges példában kicseréljük az almát kiscicára, a gyereket majd jobban fogja érdekelni. Nem!
Valahol itt nyílik meg egy szakadék, amit még alsóban páran átugrálnak, de felső tagozatra kialakulnak a fontolva haladók és a zsenik. Egyes ötösök mögött tengernyi izzadtság és kemény tízezrek állnak majd, amit matek tanárok zsebébe dug a szülő, egyes egyesek mögött pedig tök tehetséges srácok, akiknek NORMÁLISAN működik a lelke és nem hajlandók feláldozni magukat a számok oltárán.

Az a jó hírem, hogy nem is kell!

A kulcs abban rejlik, amit mi a Redlandben – de több más tanulói csoportos iskolában is – nem csak felismertünk, de sikerrel alkalmazunk is: nem kell csoportoknak együtt haladni! Minden gyerek haladhat a saját, egyéni ütemében. Nem mérjük őket össze. Nem kap osztályzatot a teljesítményére, de kap értékelést, ami objektív, mérhető és azonos minden tanulóra nézve. Amikor ezt a módszert megmutatom iskolai tanároknak, azon kezdenek aggódni, hogy mi van, ha a gyerekek nem tudják befejezni a tananyagot év végéig. Vissza szoktam kérdezni: Miért, így be tudják? Egyik iskolában megvizsgáltuk az ötödikeseket, és több, mint a felük még a szorzótáblánál sem tartott – mert a tananyag rohan, elvár, de meg nem vár. A matek pedig a négy alapművelet alapos és elmélyült megértése és begyakorlása nélkül nem ér semmit.

Azt kell mondanom, hogy az egész hazai matematika tanítás szemlélete hibás, túlzó és kettős mércére alapul!

Nem várhatjuk, hogy a nyúl fára másszon, a hal fusson, a lajhár ússzon! De mindenkitől megtudhatjuk, miben jó, és a tudományt a céljai szolgálatába állathatjuk.
Van nálunk olyan gyerek, aki szorongva, vagy gyűlölettel a szívében érkezik. Lehet, hogy ötödikben egészen az elsős tananyagig vissza kell mennünk vele, hogy megértse az alapokat. Lehet, hogy ötödik év végére még nem lesz ötös matekból, de már tudja az összes alapvető műveletet – és mire a hatodik, hetedik, nyolcadik osztályba megy, szép lassan nem csak megérti, hogy mire való az egész, de képessé válik intergálni a saját életébe a kapott feladatokat. A sportoló gyermek kiszámolja a tápanyag táblázata alapján a bevitt kalóriákat, a lovas a lovának adandó takarmányfélék aránypárjainak számítását szeretné megérteni – és így már érdekessé válik az egész. A gyerek a saját céljára használja a tudást, amit megszerez. Megérti, használatba veszi és alkalmazza a matematikatudást. Többé nem öncélú a matek, hanem az egyéni célokat támogatja.

Ez amúgy minden tárgyra igaz!

Mégis; hozzánk, a Redlandbe minden második gyermek a matematikával kapcsolatos problémák miatt érkezik. Sőt, ha megnézzük a problémák prioritási rendjét, akkor tízből hét gyermek listáján előkelő helyen lesz a matek megértésével kapcsolatos valamilyen zavar. A hazai oktatási rendszerben a matekosság aránytalanul erős fókuszban van. Mondom ezt matek tanárként, aki hisz benne, hogy az alap tantárgyak mindegyike szükséges ahhoz, hogy jól boldoguljunk az életben. Mégis előszeretettel csinálunk úgy, mintha a matek mindennél fontosabb lenne. Nem az. Egy fontos alapképesség – amit jelenleg a közoktatásban rossz struktúrával tanítunk, és aminek túlzott figyelmet adunk.

Tisztázzuk: Az ember egyéni célja az, ami fontos és tiszteletre méltó. Az iskola feladata pedig, hogy segítse őt a cél elérésben. Amíg az iskola leértékeli a matek nélkül elérhető célokat és felértékeli a matekkal elérhető célokat, addig az egész társadalomban felborulnak az értékek. A baj nem csak ez. Az is gond, hogy az egyéni célok megtalálása és elérése helyett az iskola éppen a célok ellen, az egyenlősítésen dolgozik. 

Fotó: jackmac34 / pixabay