Változik a világ, változnak vele együtt a gyerekek is. Óvónőként azt látom a mai óvodásoknak leginkább nem tudást kell átadni, hisz annyi inger veszi őket körül, hanem arra megtanítani őket, hogy törődjenek egymással, és értékeljék a sok szeretetet, amit kapnak szüleiktől, nevelőiktől, és ezt ne játékokban és pirospontokban mérjék.

Mikó Anita vagyok, óvónő, egy nagyváradi óvodában. Nem gondolom magam a legkretívabb óvónőnek, a legjobbnak sem, hisz csak ez az első évem, mint óvónő, csupán meg szeretném osztani tapasztalataimat, gondolataimat a cikk olvasóival, pedagógusokkal, szülőkkel. A jutalmazásról szeretnék írni, arról, hogy hogyan tegyük is ezt pedagógusként, akár szülőként, hogy évek múlva ez ne menjen nevelési törekvéseink rovására.

A legtöbb szülő elköveti azt a hibát, hogy jutalmazza gyermekét, minden apróságért, még azért is jutalmat adnak, ha gyermekük, valami olyasmit csinál meg, ami egyébként egy teljesen elvárható tevékenység lenne, korától függően. Pedagógusként, pedig sokszor követjük el azt a hibát, hogy a jó viselkedést, teljesítményt egy értéktelen pirosponttal jutalmazzuk, holott mennyivel jobbaneső lenne egy ölelés, odafigyelés az óvónénitől.

Csoportomban nem a tárgyi jutalom teljes megvonására törekszem, hanem arra, hogy a gyerekek tanulják meg, hogy nem csak akkor kell elvégezniük a munkájukat, ha  azt követően valamiféle tárgyi jutalmat kapnak, hanem tudjanak örülni (és tudnak!) egy kedves, odafigyelő gesztusra feléjük, amit sokszor felnőttként is olyan magától érthetődőnek veszünk, pedig a legértékesebb dolog a világon.

Arra jöttem rá, hogy egy jó szó, egy érintés, egy kis segítség részemről éppen úgy motiválja őket, mint az apró ajándékok, pirospontok, levonósok és egyéb megszokott jutalmak.

Egy kis saját, sajátos jutalmazási/jutalommegvonási rendszert dolgoztam ki, amit ugyan nemrégóta használok (ez az első évem óvodapedagógusként), de eddig sikeres volt. Az alapelv, amit követek az az, hogy a jutalom mindenféleképpen egy jószándékú gesztus legyen, egy simogatás, akár egy szeretetteljes puszi, a büntetés pedig ennek  bizonyos mértékben a megvonása. Nagyon fontos, hogy a gyerekkel előre közöljük, mi lesz tettének, vagy éppen a tett elmulasztásának a következménye, mielőtt megvonnánk tőle valamit. Néhány konkrét példa jön, hogy mindenki értse, mire is gondolok, hogyan alkalmazom a gyakorlatban.

Annak a gyereknek, aki nem alszik a büntetése az, hogy nem segítek az öltözködésben, és annak ellenére, hogy a dada segít neki felöltözni, a gyermekek számára a tudat, hogy haragszom abban a pillanatban rá, megmarad, jobban fog rá emlékezni, mintha gondolkodó székre ültetném, esetleg sarokba állítanám.

Az a gyerek, akit megkérek, hogy szedje össze a szétszórt játékokat, amivel játszott és ezt nem teszi meg, nem büntetem, hanem megvonom tőle a jutalmat, vagy akár az odafigyelésemet, segítségemet egy kis időre. Mikor kér valamit tőlem (márpedig mindig akad egy kis apróság, ha más nem egy játékot kellene levenni a magas polcról), csak akkor teszem meg, ha előtte, ő is elvégzi azt, amire előzőleg kértem. A gyerekek észreveszik, ha egy kicsit másképp viselkedem velük, és törekednek arra, hogy újra „visszanyerjék” bizalmamat, odafigyelésemet.

Csoportomban, a gyerekek választhatnak a foglalkozás végén, hogy azok, akik jutalomban részesülnek mit kérnek jutalomként: pirospontot vagy egy puszit az óvónénitől. Többen választják a puszit (annak ellenére, hogy azt nem csak jutalomként kapnak), ez is azt bizonyítja, hogy már ők is többre becsülik a szeretetet, mint a tárgyi jutalmat.

A jutalom átadásának mikéntje sem lényegtelen. Úgy vélem nem kell minden alkalommal, a teljes óvodai csoport előtt kihangsúlyozni, ki volt a legügyesebb,esetleg a legrosszabb, erre leginkább akkor van szükség, ha valaki olyan részesül jutalomban, vagy jutalommegvonásban, aki számára ez ritkább alkalom. Néha elég, ha csak személyesen neki mondom el, milyen ügyes volt, milyen jól viselkedett. Ez fordítva is igaz. Nem minden esetben kell tudja a csoport összes tagja, ha egy gyerek jutalommegvonásban részesül, sokszor, ez csak „kettőnk dolga”. Előfordul, hogy rákérdeznek a gyerekek, miért haragszom társukra, és olyankor elmagyarázom, hogy ez most csak kettőnkre tartozik. Ezáltal a rosszalkodó gyerek hálás, és méginkább törekszik arra, hogy „kiengeszteljen”.

Bevált módszer, hogy annak, aki például az asztalnál szépen viselkedett, nem mondom ki a nevét, hanem felhívom a gyerekek figyelmét, hogy azt, aki jól viselkedett megfogom símogatni, vagy  megérintem a fejét. Az érintés épp olyan nagy jutalom lesz, mintha egy dícséretben részesült volna, de talán annál is jobban örül, mintha kapott volna egy lehúzóst, amit úgyis elhagy, de az óvónéni odafigyelése, az, hogy őt megsimogatta mert jól viselkedett, többet ér. Aki nem kapott simogatást, vagyis a jutalom megvonásában részesült, ezt büntetéstként fogja megélni, és törekszik, hogy legközelebb máshogy viselkedjen, de nem szégyenítettem a kettőnk közötti kapcsolat is szorosabbá válik. Úgy gondolom a „mindig jó” gyerekek számára is fejlesztő hatású az, hogy nem emelem ki minden esetben őket, mert lehetőségük van arra, hogy megtanulják, hogy akkor is értékesek, ha nem mindenki tudja, vagy veszi észre, aki körölüttük van.

Tudom, minden gyerekhez más módszer a kulcs, de úgy gondolom, hogy a szeretet, az odafigyelés, sokkal motiválóbb minden gyermek számára, mint akármilyen pirospont!

A „Keressük a Legkreatívabb óvónőt” pályázatra beérkezett cikk.