Aki már látott elsős gyerekeket, tudja, hogy nagyon eltérő sikerrel rajtolnak az iskolában. Vannak, akik az első perctől ügyesebbek, okosabbak, jobban tudnak figyelni, könnyebben alkalmazkodnak az új helyzethez és könnyebben megoldják a feladatokat, mások kevésbé.

Vajon min múlik, hol dől el, milyen lesz ez a roppant fontos indulás?

Roppant fontos, hiszen az első egy-két iskolás évben szerzett benyomások hosszú időre meghatározhatják, hogy a felnövő ember mit hisz és gondol a saját képességeiről, a tanulásról, a tudást hordozó (tekintély)személyekről és intézményekről és a saját kilátásairól az életben. 

A gyermek neveltetésének minden szakaszában van olyasmi, amit megadhatunk neki a lehető legjobb kibontakozás és alkalmazkodás érdekében. Talán első látásra nehéz felismerni az összefüggést a csecsemő nevelése és az iskolai teljesítmény között, pedig ezek a hatások nagyon határozottan formálják a személyiség egymásra épülő rétegeit.

Csecsemőkor: bizalom és indulatszabályozás

Az első életévben az idegrendszer „drótozását” építjük föl.
Az, ahogyan a szülő szabályozza a gyerek indulatait és hangulatait, szoborként formálja meg azt, hogy később ő maga hogyan szabályozza majd saját magát.

Az a kisgyerek, akit csecsemő korában nem hagynak magára, nem engednek kétségbeesetten bömbölni, éhesen várakozni, tehetetlenül csapódni a parttalan indulatok végletei között, hanem körülvesznek odafigyeléssel, törődéssel, testmeleggel, akinek a reakcióit észlelik és tükrözik, akit „összetartanak”, az később saját magát is jól fogja tudni szabályozni. Ha pedig jó tapasztalatokat szerez a felnőttekről, mint meleg, kiszámítható és biztonságot adó vezetőkről, akkor ezt a bizakodást, alapvető jóhiszeműséget a későbbi helyzetekbe is magával viszi. (Ezt nevezzük úgy: „O.K. vagyok, O.K. vagy” hozzáállás önmagához és a többi emberhez.) A jól szabályozott és felnőttekben bízó kisgyerek fog jól alkalmazkodni az iskolai alaphelyzethez is, miközben megőrzi élénkségét és kíváncsiságát.

Tipegők fejlesztése – a felfedezés öröme

A totyogós korú gyerek egyik fejlődési feladata az, hogy felfedezze a világot. Fáradhatatlanul gyalogol aprócska lábain, csak győzzünk utána menni. Mindenhova elmegy, mindenhez hozzányúl, mindent kipróbál: mit lehet vele csinálni, hogyan hat. Megtudni, kipróbálni, felfedezni! Ez a célja, ez a motor hajtja. Ez már maga a tudásvágy. Ezt kell megőriznünk, átmentenünk az iskolás korba és azon túl is.

A totyogós mellett annyi a dolgunk, hogy hagyjuk, kísérjük, vigyázzunk rá, és ha határt kell neki állítanunk, azt mindig társítsuk értelmes magyarázattal.
Ettől ő még tiltakozni fog; hiszen lemondásra kényszerítjük és ezt ő keservesen siratja. Tartsuk tiszteletben ebbéli gyászát, de mégis szabályozzuk, amikor a valóság valóban úgy diktálja.
A korlátozást azonban mindig kísérjük magyarázattal: igaz és tényszerű, számára érthető, egyszerű nyelven megfogalmazott valós összefüggésekkel. (Meglátjuk: nem is olyan könnyű! Sokszor meggondolkodtatja a felnőtteket is!)
Az a legjobb, ha a gyermek azt tanulja meg: az életben azokat a dolgokat nem lehet, amelyeket valamilyen racionális okból (vagy értelmes szabály okán) nem lehet. Alapélménye az legyen: meg tudom érteni az élet racionális összefüggéseit és egy ilyen átlátható, megérthető világban mozgok, ügyesen, magabiztosan. A felnőtt pedig legyen az a figura, aki ezt közvetíti: indulatmentesen, jó szándékkal, biztonságot adón tereli a gyermeket, stabil, ám rugalmas, ésszerű határok között, a saját érdekében. Alkalmankénti gyászát tiszteletben tartja, eközben is közel marad hozzá, és higgadtan, szeretettel várja, hogy újra kapcsolatba lehessen lépni a gyermekkel.

Az így kezelt totyogós hamarosan – mint a mederbe terelt folyó – megszelídül és rákap az érthető magyarázatok és a jól szabályozott, átlátható világ adta biztonság jó ízére. Így keletkezik a magabiztos, jól szabályozott, önálló, jól kötődő kisgyerek.

A totyogóstól az iskolás korig tanítható személyiségformáló hatások közül kettőt emelek itt ki; az egyik a személyiség alapszövetéhez tartozik, a másik már inkább az intellektuális képességekhez.

A mozgásos tanulás

Kisgyermek korban a gyermek alapvető életeleme a mozgás. Ezt a mai városi életvitelünkkel szinte-szinte semmibe vesszük és ellehetetlenítjük. A kisgyerekek a lehetséges és kívánatos mozgásélmények töredékéhez jutnak hozzá. Pedig ez nem azt szolgálná, hogy jó tornász legyen belőlük, hanem a teljes személyiségnek tanít elemi, roppant fontos leckéket.

Az a gyerek, aki természetes, változatos környezetben, erdőn-mezőn, parasztudvarban, eltérő sportszereken, eltérő közegekben, patakban tocsogva, sziklákon kúszva, mászva, jégen csúszva, fűben futva, bukfencezve, százféle mozgást kipróbálva nő föl; ha nyár van, pancsol; ha tél van, korcsolyázik, hóembert épít, szánkózik, síel; aki a természetes világ legkülönfélébb mozgáslehetőségeiben lubickolva éli a gyerekkorát, az azt tanulja meg: igen, meg tudom csinálni. Igen, ebben is otthon vagyok.
Föl tudok mászni, le tudok mászni, meg tudom tanulni,  ide is, oda is el tudok jutni, ezt is és azt is meg tudom haladni, meg tudom oldani, tudok újat tanulni, túl tudom szárnyalni korábbi önmagam. Ügyes vagyok, sokoldalú, leleményes, vagány, bevállalós, új helyzetekre kíváncsi, azokat gyorsan kiismerő; és ez vagyok tetőtől talpig, ez vagyok minden testi sejtemben.

És akkor ilyen is lesz, ilyen is marad. Nem a „teste”, nem a „lelke”: ő maga, egységes egészként. A legelemibb személyiségleckéket a testünkön, a mozgáson, az izmainkon, a testi-lelki totális élményeinken keresztül tanuljuk.

Ne tanítsuk őt: hagyjuk tanulni. Hagyjuk, hogy megtanulja, hogy képes rá. Hogy a kíváncsiságát bátran követheti, mert tapasztalatai révén meg tud tanulni körültekintően lenni bátor, és intelligensen vigyázni saját magára.

Világmagyarázatok

A totyogóstól kezdve az ovis koron át végig érvényben marad, hogy világmagyarázatokkal, életismerettel töltjük föl gyermekeink, neveltjeink fejecskéjét. Nagyon fontos, hogy ezt soha ne erőltetetten csináljuk.

A kisgyerek természettől nyitott, kíváncsi, kérdez.
Mindig az ő nyelvén fogalmazzunk, a kétévesnek kétévesül, az ötévesnek ötévesül!
Csak annyit adjunk, amennyit kér – látni fogjuk rajta, ha már megtelt és ezért elfordul.

A világ valójában egyetlen folyamatos ürügy arra, hogy a gyerekecskét szüntelenül tanítgassuk – nem erőltetetten, nem a jövőbeli sikerre, beválásra és karrierversengésre gondolva, hanem gusztussal, élvezettel, az élet szeretetét sugározva, érdekesen, aranyosan. Mindig a gyerek szintjén és nyelvén, viccesen, mesésen akár, de azért lényegileg Felnőtt-Felnőtt közlésekkel hizlalva a bennük bimbózó kis Felnőtt ént. Soha nem erőltetve, soha nem teljesítményszagúan, mindig csak az érdeklődés, a játék, a természetes kíváncsiság határain belül maradva, csak addig, ameddig neki is csillog a szeme, és nekünk is. A gyerekek tudásvágya és tanulásvágya természetes hajtóerő: maga az életerő nyilvánul meg így bennük. Nincs más feladat, mint a gyerek saját hajtóerejét hagyni a lehető legszerteágazóbban és örömtelibben kibontakozni (miközben ezt a hajtóerőt időnként vissza is kell fognia a jó alkalmazkodás és jó szabályozás jegyében).

Nyelvhasználat, mese, vers

Az intellektuális tanítgatásnak van egy másik rétege is, amellyel a 2-7 éves korú gyermeket gazdagíthatjuk és finomíthatjuk anélkül, hogy erőszakot tennénk rajta. A totyogós-ovis korú természetes beállítódása a mese, a varázsvilág, a fantázia. Ők még nem igazán racionálisan vezéreltek. Bár a Felnőtt, tényszerű információt befogadja, elraktározza, sőt, használja is az ilyen korú gyermek, és roppant fontos is, hogy ezekkel töltögessük – mégis mindvégig érezni, hogy nem úgy használja ezt a tudást, mint a nagyok. Valójában majd hét éves korától, amikor racionális működésre kezd átállni, fog ez a tudás igazán termőre fordulni. 

Mi viszont igen sokat tudunk adni a gyerek mesés-mágikus csatornáján keresztül is. Hiszen kultúrkincseink nagy része éppen ebben a közegben él és hat.
Ha a gyermek gyerekkorát mélyen átszövi a vers és a mese, ezzel mérhetetlenül sokat adunk neki.
Az ovis gyerek még az elemi ösztönök élményvilágában él, ezek dúlnak benne. A csoportösztönök és a nemi ösztönök egyaránt. Ezért is hasznos, ha négy éves korától már tölt időt társas közösségben.
A mese olyan alapélményeket segít neki feldolgozni, amelyek valójában a felnőttek világát is végigkísérik: ki az erősebb és a gyengébb, a nagyobb és a kisebb, ki hol van a rangsorban? Ki tartozik közénk és ki az idegen? Mit kell tennem, hogy ne rekesszenek ki, hogy odatartozhassak? Milyen élmény kirekesztve lenni? És befogadva? Milyen az, ha nálam az erő és a hatalom? Milyen a fájdalom, milyen az, ha megvernek, és ha megverek valakit; ha győzök, és ha alulmaradok? Mi az, hogy magántulajdon, milyen, ha a másé, és milyen, ha az enyém? Meddig védem, ami az enyém; kinek, miért, miből, mennyit adok, vagy nem adok? Mi az, hogy igaz és hamis; hol vannak a határok igazság, hazugság, fantázia és mese között? Mi az, hogy fiú, mi az, hogy lány? Hogy jön össze vonzalom, izgalom, agresszió és szeretet? Mi az, hogy tekintély és hogy szabály?
A mesék az ilyen elemi alapélmények tudattalan feldolgozását segítik. A felnőttel való beszélgetések pedig ugyanezen élményekről a racionális és társadalmi tudást segítenek bevinni.

Az ovis korú gyerekek világa jó esetben zenével, dallal, verssel, mesével és beszéddel van tele. Ez abban is segíti őt, hogy később otthonosan mozogjon mindenféle nyelvi helyzetben, könnyen megértsen bármilyen természetű szöveget, akár prózait, akár versest.
Nagyon fontos, hogy a nyelv mint kifejezőeszköz sokoldalúan, gazdagon és örömtelin legyen jelen a gyerek életében.

Oktatáskutatók szerint az iskolai indulásban és sikerben tapasztalható eltérések igen nagymértékben a gyerek nyelvi felkészültségén múlnak: azon, mennyire szokta meg, hogy színvonalasan, értelmesen, sokat és sokféleképpen beszélnek, magyaráznak, olvasnak, mesélnek, verselnek és mondókáznak a családban. Hogy meg tud-e érteni hosszabb mondatokat; hogy megszokta-e, hogy ő maga spontán, szabadon és áradón beszélhet; körülötte pedig változatosan és pontosan fejezik ki magukat az emberek; hogy gondolatait, igényeit és érzéseit megfogalmazza, és hogy a nyelvi közegen át kapja meg a világtól, amire szüksége van.

E téren talán még fontosabb, hogy észben tartsuk: a tanítgatás sose legyen erőltetett! Ne is tanítgassuk! Csak éljük a színvonalas, gazdag és élvezetes nyelviséget! Hiba, ha tudatossá tesszük a nyelvhasználatot, ha figyelmeztetgetjük gyermekünket a szép beszédre, ha nyelv(rend)őrködünk: ezzel egy életre kedvét szeghetjük, görcsös, szorongó, örömtelen nyelvhasználóvá tehetjük. Ha viszont önfeledten, élvezettel, sokat, csillogó szemmel és szépen, gusztussal beszélünk, mesélünk és verselünk, sőt, dumálunk, locsogunk és bohóckodunk; ha a gyerek könnyen szóhoz jut és ez jó élmény neki, mert ragyogó arccal hallgatjuk; ha családunkban a beszéd szabad áramlás és öröm, akkor gyerek is jól értelmez és jól alkot majd mondott és írott szöveget, és remekül sajátít el mindenfajta szöveg-alapú tudást és az idegen nyelveket is.

Fotó: debbienews/Pixabay.com

Ha tetszett a cikk, olvasd el Frank Orsolya pszichológus másik cikkét is a témában, arról, hogy Tanuljunk-e a gyerekkel?! Hogyan tanítsuk meg tanulni?!