Ambivalens érzései vannak, mert azért örül is, hiszen várta őt, segített az édesanyjának megtervezni a testvér érkezését, figyelte, ahogy nő az anyja hasa, látta, a baba mozgását, rengeteget beszélgettek vele arról, mi fog történni, mikor megszületik a kistestvére.

Hosszú estéket töltöttek együtt, tervezgették a jövőt, kikérték a véleményét, milyen kiságyat vegyenek a kisbabának, kiválaszthatta az első tipegőket, a játékokat.

Mégis rátör a féltékenység, miután meg látja a kórházban a testvérét, vegyes érzései támadnak, látja mennyire aranyos, törékeny, egy pici emberke, aki néha elmosolyodik, az egyik pillanatban szeretetet érez iránta, a másik pillanatban utálja, úgy érzi a kisbaba elvette tőle az „egyetlen” pozícióját.

Innentől fogva osztozni kell vele mindenen, a szülein, a nagyszülőkön, rokonokon, ismerősökön.

Eddig ő volt a középpontban, most átvették a helyét.

Mindenki körülrajongja az új jövevényt, és van, hogy őt észre sem veszik/persze ez nem így van/ de ő ezt érzi.

Mi lehet az oka a féltékenységnek?

Mennyi jelentősége van a korkülönbségnek, a családon belüli viszonyoknak, a családon belüli hagyományoknak, a szülők neveltetésének, a hozott mintáknak, a nagyszülők minőségi, mennyiségi részvételének a család életében.

Hol van az a határ, amin belül még kezelhető a féltékenység, és mi az a pont, amikor már külső segítség, szakember, pszichológus segítségére van szükség a helyzet megoldásához.

A szülő látja, érzékeli, a gyerekben dúló érzelmi viharokat, a negatív érzéseket, szorongás, félelem, birtoklási vágy, küzdelem az első szülöttnek járó, elveszettnek hitt jogok visszaszerzéséért, újbóli megerősítéséért.

A gyerek minden áron, és minden eszközzel azért küzd, hogy felhívja magára a figyelmet, dacol a szülőkkel, és a testvére felé irányuló figyelem, érdeklődés, bármi nemű kommunikáció minimálisra való csökkentésére törekszik, de ami a legfontosabb a küzdelmében, hogy tagadja a féltékenység tényét, ha számon kérik tőle.

Ilyenkor a szülő tanácstalan, hiába készítette fel magát, a gyerekét az új helyzetre, elkeseredik, mert minden nemű igyekezete ellenére bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott, a féltékenység jelen van a két gyerek között, és az idő múlása nem javít a helyzeten, sőt talán rosszabbodik a dolog.

A szülő elkezdi keresni az okokat, mérlegre teszi a szülői szerepét, felteszi a kérdést, mit ronthattam el:

„Szeretem-e eléggé a gyerekem, mit csináltam rosszul, ez elmúlt hetekben, hónapokban?

Egyáltalán hibás vagyok-e a kialakult helyzet miatt, és ha igen, miben?”

A szülőnek meg kell erősíteni a gyerekben, hogy ugyanúgy szereti, mint ezek előtt, az a tény, hogy született egy testvére, semmit nem változtat az iránta érzett érzéseken.

Sajnos a féltékenység érzése nem biztos, hogy egy csapásra el fog tűnni, sok-sok idő, és törődés kell, hogy a féltékenység kezelhetővé váljon.

Ha mérlegre tesszük a szeretetet, ha ezt egyáltalán lehetne mérni, bármi nemű eszközzel, be kell ismernünk, hogy másképpen szeretjük a két gyerekünket, mint ahogy másképpen szeretjük a szüleinket, a barátainkat, a családtagokat.

A gyerek érzékeli azt, ha máshogy bánunk a testvérével, de hát máshogy bánunk egy pár hetes babával, mint egy x éves gyerekkel, hiszen több törődést, figyelmet igényel, teljesen a mi gondoskodásunkra van szorulva, ezért sokkal több időt szánunk rá, és ezt megsínyli az amúgy is féltékenységgel küzdő gyerek, megértheti, de mégis fáj neki, hogy ő kevesebb figyelmet kap.

Személyes érintettség miatt bővebben írok arról, amikor nagy korkülönbség van a két gyerek között.

Adott egy tizenéves gyerek, aki a kamaszkor kellős közepén tart, lehet, hogy évekkel ezelőtt szeretett volna testvért, de már nem is számított rá.

Ezért a reakciója a hír hallatán kettős, sír és nevet egyszerre.

Egyedül volt eddig, és már biztosra vette, hogy neki nem lesz testvére.

Kellően érettnek érzi magát ahhoz, hogy felfogja, feldolgozza, de nem érett rá, hogy a helyzetet kezelni tudja/később kiderül, hogy a feldolgozás is évekbe fog telni/.

Egy olyan dologgal kerül szembe, amit nem tud hova tenni, megérti, de nem érett ahhoz, hogy beismerje, féltékeny már az anyja hasában fejlődő magzatra is.

Elvárható-e ez egy kamasztól, hiszen hány ember küzd a lelkében, szívében dúló érzelmi viharokkal, feldolgozatlan érzésekkel, ezek vezethetnek később a lelki válságokig, a depresszióig.

Ő már nem veszekedhet a játékon /bár ha a kistestvére elveszi a szobájából az apjától karácsonyra kapott nagy macit/szóvá teszi.

Tele van feszültséggel, az „engem nem szeret senki” érzésével.

A kamaszkori lázadás magában is egy nehéz időszak úgy a gyereknek, mint a felnőtteknek.

Megnövekedett követelményeknek kell naponta megfelelni, az iskolaváltás, környezetváltás nehézségeivel, az új környezetbe való beilleszkedés buktatóival.

A serdülőből nővé-férfivá válás nehéz folyamatával.

Rengeteg teher nehezedik a kamaszra, és a szakadék csak nő a két testvér, a kamasz-szülők között.

Közben szerencsés esetben a tanulmányok rovására nem hat ki a dolog.

Közben persze ott lázad a kamasz, ahol csak tud/cigi, alkohol, fiúzás, bulizás, túlzott internet használat/.

A szülő úgy érzi, nem tudja kezelni a helyzetet, tanácstalan, feszült, a helyzetet nehezíthetik az anyagi gondok, betegségek, egyéb családi problémák.

Múlnak a hónapok, évek, és a féltékenység még mindig jelen van a testvérek között.

Nincs közös játék, nincs együtt töltött idő.

A kicsi közben nagyon hamar kezd beszélni, és fel sorolja kiket szeret:szülők, nagyszülők, barátok…a testvére neve nem szerepel a felsorolásban….

A serdülő lassan átlépi a felnőttkor küszöbét, és a szülők abban bíznak, talán ha neki is születik gyereke, akkor meg fog törni a jég….