MI a nyolcvanas években voltunk gyerekek. Házunkat nem védte száz lakat, olykor nyáron éjszakára is csak a szúnyoghálós ajtót hajtottuk be. Az udvarunkban nem volt magán játszóterünk, maximum egy kupacka homok, ha homoksütit sütni, vagy várat építeni támadt kedvünk. Tovább megyek, a környékünkben sem volt játszótér…csak mi voltunk egymásnak, meg a labda, az ugráló kötél, és a bicikli. Hétvégente vagy nyári szünetben vándoroltunk, udvarról udvarra, házról házra. Szüleink nem szereltek ránk GPS-t, sem akasztottak a nyakunkba mobil telefont, egyszerűen rábíztak a másik felnőtt gondjaira. Kimondatlan egyességgel. Elsősként már egyedül mentünk fagyizni, és betűzgettük a nagyobbak szárnyai alatt a kilógatott kartontáblára biggyesztett táblácskákon a napi kínálatot. Amikor aztán a fémfedős, mélyre süllyesztett tégelyből előkerült a nagy és kemény gombóc, már alig vártuk, hogy átadhassuk az 5-10, forintost, és a kezünkbe kaphassuk a zsákmányt. Volt, hogy a „nagy ABC” hátsó bejáratánál mi álltunk sort a tengelici kenyérért…vagy éppen ünnepek előtt bent,banánért.

Első hallásra nem hangzik túl jól, de szünetekben, jó időben az utcán éltünk. Egyik pajtásnál málnaszörpöt ittunk, másiknál, palacsintát kaptunk, a harmadiknak volt Donald rágója vagy egy zacskónyi dunakavicsa.
TV-t alig láttunk. Este a tv maci után fürdés, alvás…semmi extrázás a felnőtt műsorkeretből. A mozi megszűntével a Kultúrházban videóztunk csapatosan, ott láttam ezerszer a BMX banditákat. A számítástechnika mint fogalom, ismeretlen volt. Valami felnőtteknek való, unalmas dolog. Amikor egyik fiú kapott egy kvarcjátékot, csodaszámba ment és egymáshoz tapadva, szorosan körül ültük, hogy láthassuk, hogyan hagyja „hősünk” maga mögött az egyes pályákat és szerez bónusz életeket.
Nem jártunk be ezernyi boltot nagycsoportos korunkra. Volt nekünk a Skála (meg a Korzó), ahova nagy ünnepek előtt ellátogattunk családosan, mozgólépcsőzési szenvedélyem is innen eredeztethető. Tanévkezdés előtt többnyire a szekszárdi ÁPISZ boltban vásároltunk be, majd pedig pár nappal később felvonultunk tömegesen a technika teremhez könyvosztásra. Nem voltunk túlféltve, mert talán nem is volt miért…

TI az új évezred szülöttei vagytok. Már most máshogy éltek. Gyorsabban és egyben lassabban is haladtok. A hiper- és szupermarketek pár betűs logói számotokra mindennapiak. Már ezerszer jártatok ott, ültetek a bevásárló kocsikban, vagy caplattatok a szüleitek után. Tökéletesen kezelitek az elektronikai kütyüket, telefonokat, DVD lejátszót, TV-t, hifi-t, magatoknak válogatjátok a műsort. Már alsó tagozatban (el)bírtok legalább egy mobiltelefonnal. A számítógép kezelés némi gyakorlás után a kisujjatokban van, mintha erre születtetek volna. DE ezernyi biztonsági intézkedés vesz benneteket körül. A lakás zárható, akár többszörösen is, a barátok megválogatva, szülői kíséret, kiszolgálás biztosítva, önállóság tompítva. Féltve vagytok mindentől és mindenkitől és már sajnos nem ok nélkül. Ez nem a ti hibátok, még nem is a szüleiteké… a világ romlott el útközben. Éppen ezért aggódom értük, ugyanis…

ŐK, akik majd utánatok születnek, mire számíthatnak? Nem akarok jövőképet festeni, de nem számítok sok jóra. Annyian beszélnek már a felgyorsult világról, hogy szinte már meg sem akarjuk hallani. A fejlődés, érés egyre gyorsabb, egyre kevesebb idő van életre nevelni, felkészíteni. Tudom, mostanában nagy divat megidealizálni a múltat, és nagy sláger a retro, de nem csak nekünk, azoknak, akik megélték azt, hanem a mostani fiataloknak is. A múlt nekik is megnyugtató. Megnyugtatóan egyszerű.
Nemrég láttam egy mesterkurzusból részletet, ahol Popper Péter a televíziózásról beszélt a felgyorsult élet kapcsán. Ezzel nem bűnbakot keresek, és ő sem tette azt, csak állást foglalt egy problémában:
„A tv nagyon gyorsan vált. A műsorváltás sebességének hatása kétirányú lehet. Mondjuk, bemutatja a tv, hogy hogyan tárnak fel (…) egy tömegsírt (..) Na most, ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok. De mikor végig élném ezt a borzalmat, vált a kép, és a moldovai népi együttes táncbemutatóját látom(…) kicsit földerülnék, ha nem mutatja meg ekkor azt a repülőgép szerencsétlenséget, ami éppen tegnap történt… Vagyis, az információ adagolás üteme messze meghaladja az ember élmény feldolgozási képességét. De ezzel nem hiszem, hogy válságot idéz elő…én azt gondolom, ezzel közönyt idéz elő és lebénítja az ember reakció készségét. „

A közöny pedig „…szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is léteznél.” Ezt nem tehetjük meg egymással.