"Nézlek téged, ahogy az asztal túloldalán salátát eszel. Az egész kép lenyűgöz – az ujjaid mérete és formája, a kecses mozdulat, ahogy a villát forgatod, a tény, hogy már évek óta boldogan, panasz nélkül eszed a salátát.

Hirtelen egy 17 évvel ezelőtti kép villan fel előttem. A pici babaujjaiddal fogtál rá a műanyag kanálra, és küszködve próbáltad a főzeléket a szádba tenni anélkül, hogy az egészet szétkennéd az arcodon. Valahol olyan, mintha tegnap történt volna. Másrészt olyan, mintha egy élet telt volna el azóta. Számodra ez valóban egy élet. Az egész gyermekkorod, az egész életed eddig a pillanatig néz rám vissza a vacsoraasztaltól. Tizenhét év az én életemben is hosszú idő, neked azonban az egész életed.

Egy életre bámulok most – egy életre, amelyet én segítettem világra, egy életre, amely az enyémből nőtt ki, egy életre, amelyet segítettem formálni és vezetni. Nagyon büszke vagyok a nőre, akivé váltál. Ugyanakkor meg is rettent, hogy elértünk a történetednek – a közös történetünknek – erre az állomására.

Amikor még csak készültem az anyaságra, rengeteg elképzelésem volt azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék megtanítani neked, milyen anyád szeretnék lenni, milyen családot szeretnék létrehozni. Voltak céljaim és álmaim a szülői létről, és ezekben nem szerepelt olyasmi, hogy majd elveszítem a türelmemet, hogy rendetlenség lesz a lakásban, vagy hogy néha elszököm vásárolni, csak hogy egyedül lehessek.

Sütit sütő anya szerettem volna lenni. Biokertet szerettem volna fenntartani, és klasszikus történeteket felolvasni neked. Úgy terveztem, laza leszek és vicces, ugyanakkor fegyelmezett és rendezett. Fejleszteni akartam a kreativitásodat, biztosítani, hogy elegendő időt töltesz a természetben, megtanítani téged a kemény munkára, és arra, hogyan járj félelem nélkül az életben.

De az anyaság nehezebb, mint számítottam rá. Amikor visszagondolok az elveimre, kinevetem az akkori naivitásomat, ugyanakkor egy kicsit csalódott is vagyok, amiért nem sikerült olyan anyáddá válnom, mint szerettem volna.

Milliónyi kétség és megválaszolatlan kérdés gyötör. Jó voltam hozzád? Sikerült megtanítanom neked azokat az alapvető dolgokat, amelyek szükségesek, hogy ne bukj el az életben? Vajon jó példával jártam elöl? Vagy terápiára lesz szükséged a döntéseim miatt, és azért, ahogy bántam veled?

Tudom, hogy sok mindent tettem jól, de azt is, hogy sokat tehettem volna jobban. Mindig a lehető legjobb anya szerettem volna lenni, de ez a "legjobb" folyamatosan változik. Néha minden olajozottan működött: az iskola, az érzelmi világod, a fizikai és lelki egészséged, értékes leckéket tanultál az életről, jól elboldogultál a kortársaid között, én szépen karban tartottam a házat. Más napokon boldog voltam, ha sikerült lezuhanyoznom, és mindenki életben maradt a nap végéig.

Talán nehéz ezt az egészet most elmagyaráznom, de majd megérted te is, milyen nehéz dolog a szülőség, ha neked is saját gyerekeid lesznek. Azt mondják, egy gyerekhez sem mellékelnek használati utasítást, és ez száz százalékig igaz. Szülőként csak találgatni tudsz. Tucatnyi módon próbálhatsz felkészülni, elolvashatod az összes fellelhető gyereknevelési kézikönyvet, de hidd el, mindent, amit korábban a szülői létről gondoltál, dobhatod a kukába, amikor valóban azzá válsz.

Azért nem olyan rossz dolog ez. Végül is arról beszélünk, hogy az egyik ember neveli a másikat, két különálló lélek a saját külön adottságaival, céljaival és sorsával egy egészen különös, semmi máshoz nem hasonlítható, bensőséges kapcsolatot alakít ki egymással. Nagyon nehéz megfogalmazni, min alapul ez a kapcsolat a folyamatosan változó szövevényeivel, apró részleteivel és váratlan eseményeivel, ami mindezzel jár.

Te és én nagyon közel állunk egymáshoz. Így van ez azóta, amióta először a hasamra fektettelek, és te rám néztél a nagy, kerek, fürkésző szemeiddel. Az anya-lánya viszony mindennél szorosabb, amit ismerek. Ami neked fáj, nekem is fáj. Ha boldog vagy, én is boldog vagyok. Mindent rajtad keresztül érzek, mintha az érzéseid egy láthatatlan fonal segítségével áramolnának keresztül rajtam.

Ugyanakkor itt vagy te, egy különálló személy, tőlem teljesen függetlenül. Vajon ez a csodálatos nő, aki a vacsoraasztalnál néz szembe velem, mennyire az én nevelésem eredménye, mennyire saját maga, amivé mindenképp vált volna? Személyiség vagy nevelés? Természet vagy tanítás? Régi kérdések, amelyek évezredek óta foglalkoztatják az emberiséget, és most én is csodálkozva állapítom meg, hogy nincsen rájuk megfelelő válaszom.

Csak remélni tudom, hogy a sok jó, amit adtam neked, nagyobb súllyal esnek a latba, mint a károk, amelyeket okoztam. Azért imádkozom, hogy a szeretetem elhomályosítson minden egyéb érzést, amelyet az évek folyamán éreztem irántad. Egyébként soha nem miattad szorongtam – magam miatt, mert nem tudtam megfelelni az általam felállított életszerűtlen elvárásoknak.

Ezért kérlek, szívem, bocsásd meg a hiányosságaimat. Anyának lenni nem könnyű, a te édesanyádnak lenni azonban életem legnagyobb áldása. Igen, ha visszamehetnénk az időben, pár dolgot biztosan máshogy tennék. De szeretném újraélni az egészet, pusztán az örömért, hogy láthatlak felnőni, és azzá a figyelemre méltó egyéniséggé válni, aki lett belőled.

Az irántad érzett szeretetem soha nem fog változni, kislányom, az ajtóm mindig nyitva áll előtted. Erre gondolj, amikor hamarosan kilépsz az ismeretlen világba."

Indexkép: pxhere.com