Amikor kamaszkorba lép egy gyerek, minden figyelmét a kortárs kapcsolatok kötik le. Egyetlen cél lebeg a szeme előtt: megfelelni a barátoknak, még akár azon az áron is, hogy háttérbe szorítja a családjához való kötődést.
Valójában a kamaszkor feladata az identitás keresés: ki vagyok én? Ebben segít a kortárscsoport, mert igazi diktátorként mondják meg az egyes klikkek, hogy ki a menő, és ki a lúzer. A szülővel való szembefordulásra pedig szintén szüksége van a gyereknek, különben nem tudná a szülőhöz kapcsoló kötelékeket lazítani. Minél erősebb a kötődés, annál nagyobb energiára van szüksége a kamasznak a kötődésből való kiszakadáshoz. Csak szülő legyen a talpán, aki ezt kibírja.
 

Ezt éli meg a szülő

A szülő leginkább azt éli meg, hogy a gyereke durván „dobta” őt a kortársai kedvéért. Gyakran válik a kamasz gyerek bírálatának, a gúny, megvetés, sértegetés, megalázás tárgyává. A serdülő éles szemmel veszi észre a szavaink és a tetteink közötti ellentétet, nem rejti véka alá a véleményét, és többé már egyáltalán nem tartja szükségesnek, hogy eleget tegyen a kéréseinknek.
Úgy tűnik, hogy a gyerek már nem vágyik sem a szeretetükre, sem a beleegyezésükre, sem az elismerésükre. A barátaitól várja mindezt, és összedől számára a világ, ha ezt nem kapja meg.

Sok szülő ugyanazt éli meg, mint amikor a szerelme szakított vele: dühösek lesznek, eltávolodnak a gyereküktől, parancsolgatni kezdenek, és mindent elkövetnek, hogy erőszakkal, utasításokkal állítsák helyre megtépázott tekintélyüket. Aztán szomorúan tapasztalják, hogy ez egyáltalán nem segít, sőt, elmélyíti a szakadékot. Úgy tűnik, az erőszakos, határozott módszerek nem segítenek. De akkor mi segít?
 

A kapcsolat visszaállítása

Sajnos sok szülő tehetetlenségében, s a megbántottságból eredő fájdalmában elengedi a gyeplőt, és lemond a gyerek neveléséről. Pedig minél elviselhetetlenebb a kamasz, annál inkább szüksége van a szülei szeretetére. Éppen úgy, mint amikor háromévesen folyamatosan hisztizett. Ahogy akkoriban is az elfogadó szülői szeretetre volt szüksége, úgy most is. Csak egészen más szinten.

És éppen ezeken a megváltozott igényeken van a hangsúly. A szülőnek tudomásul kell venni: ahogy eddig kimutatta a szeretetét, az ma már ciki. A kamasznak nem arra van szüksége, hogy tízpercenként kajával kínálgassák, vagy megkérdezzék tőle, hogy készen van-e a házi.
Nagyobb önállóságra, elfogadásra, türelemre van szüksége. És érdeklődésre a dolgai felől. Nem az iskoláról, hanem a barátairól, hobbijáról, érdeklődési köréről. Ha szeretnék visszanyerni a kamasz gyerekünket, tudatosítsuk magunkban, hogy a tanulás az ő felelőssége, és ha megfeszülünk, akkor se tudunk helyette tanulni – ezzel kár rontani a kettőnk kapcsolatát.
Sokat nyerhetünk viszont azzal, ha meghallgatjuk, amikor arról mesél, ami őt érdekli. Ezekre a beszélgetésekre leginkább egy-egy közös tevékenység alkalmával tudunk sort keríteni, amikor békésen teszünk-veszünk egymás mellett. Hallgassuk meg a kedvenc számait, vloggereit (videós bloggerek), olvassuk el azt a könyvet, amelyiken már nyolcadszor rágja végig magát, mert ebből megtudhatjuk, hogy éppen mi foglalkoztatja, kit tekint példaképének, milyen vágyai, álmai vannak.
Tegyük mindezt úgy, hogy félretesszük az ítéleteinket, és nem szóljuk le mindazt, ami foglalkoztatja. Ha az ítélkezésnek a csíráját is felfedezi bennünk, azonnal bezárul. Legyünk nyitottak, kíváncsiak, hiszen épp egy átalakulóban lévő új ember nyitotta ki magát felénk. Még ha nem is értünk egyet mindennel, amiért rajong, bízzunk abban, hogy azok az értékek, amelyeket kicsi gyerek kora óta képviseltünk, nagyon mélyen elültek benne, és épp a kicsírázásukra várunk. Biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb kihajtanak.
 

Hogyan mondjam el, ha valami nem tetszik?

Ha visszaállítottuk a kapcsolatot a gyerekünkkel, sokkal könnyebb lesz elmondani neki, ha valami nem tetszik a viselkedésében. De ez a sorrend! Előbb kapcsolatépítés, és csak utána „nevelés”.
Ha flegmán, lekezelően szól hozzánk, vagy ránk vágja az ajtót, ezt nem kell szó nélkül eltűrnünk. Ugyanúgy jogunk van kiállni magunkért, mint bármilyen más élethelyzetben. Ha nagyon felbosszant minket a kamasz, jelezzük neki, hogy most nagyon dühösek vagyunk, de nem akarunk indulatból reagálni, ezért most elmegyünk lehiggadni, de vissza fogunk térni, és megbeszéljük a történteket. Nagyon fontos, hogy ezt ne fenyegető hangsúllyal mondjuk, mert nem az a cél, hogy félelmet keltsünk benne. Hagyjuk el a helyszínt, és higgadjunk le, majd amint ez sikerült, menjünk vissza, és mondjuk el, hogyan hatottak ránk a történtek.
Nyugodtan elmondhatjuk, hogy megalázottnak, megbántottnak érezzük magunkat, mennyire fáj, amit mondott, és tiszteletre lenne szükségünk. Ha nem egy elvetemült, érzéketlen gazfickóval van dolgunk – és az esetek többségében a kamasz gyerek nagyon is érző lélek, és nem szeret fájdalmat okozni a szüleinek –, akkor meg fogja érteni, hogyan hat ránk az, amit csinált. Mondjuk el azt is, hogy ezekben a helyzetekben mire lenne szükségünk.
Nagyon fontos, hogy ne azt kérjük tőle, hogy „legyél tisztelettudóbb!”. Ebből nem fog érteni. Sokkal hatékonyabb, ha megkérjük, hogy legközelebb hallgassa végig a mondanivalónkat. Sokat segít, ha a kérésünkbe nem teszünk tagadószavakat, hanem pozitív, teljesíthető kéréseket fogalmazunk meg. A „legközelebb ne vágd be előttem az ajtót!” utasításból még nem fogja tudni, hogy mit tegyen helyette. Hatásosabb, ha megkérjük, hogy hallgasson végig minket akkor is, ha nem ért egyet a mondandónkkal. Nagyon fontos tudatosítani magunkban: a kérésünk nem parancs! Lehet rá nemet mondani. Hogy kérés vagy parancs volt-e, csak azután derül ki, hogyan reagálunk arra, amikor nemet mond!
 

Kíváncsi vagyok rád

Egy konfliktushelyzetet kezelhetünk úgy is, hogy miután lehiggadtunk, nem a saját érzéseinkről kezdünk beszélni, hanem először megpróbálunk belehelyezkedni a gyerek helyzetébe, és megérteni, hogy miért viselkedett ennyire bosszantó módon. Biztosak lehetünk benne, hogy nem az a célja, hogy idegesítsen bennünket. Ha például bevágta előttünk az ajtót, és lehiggadva visszatérünk hozzá, mondhatjuk ezt: „lehet, hogy mérges vagy, mert nem akartad hallani azt, amit mondok. Biztos fáraszt, hogy ezredszer kérdezem meg, hogy mi volt a suliban.”
Nincs az a kamasz, aki egy ilyen mondatra ne kapná fel a fejét, és ne kezdene lelkesen helyeselni. Ha pedig már egyetértünk, akkor lehet folytatni a beszélgetést, és megtudakolni, hogy mire lenne inkább szüksége. Nyugodtan találgassunk! Nem olyan nehéz kitalálni a gyerekünk szükségleteit. Az empátiánál, a viselkedésének a megértésénél többet nem igen adhatunk a gyerekünknek! Ha azt tapasztalja, hogy érdekel minket a belső világa, a szándékai, érzései, akkor meg fog maradni közöttünk a kapcsolat, amire biztosan építhetünk a legnehezebb pillanatokban is.
 

Szabályok kialakítása

A kamaszkor bekövetkeztével egészen más szabályokra van szüksége a családnak, mint amikor még kisiskolás volt a gyermekünk. Nagyon fontos megértenünk, hogy a szabályok, korlátok kellenek, még akkor is, ha a lakli kamaszunk mindent elkövet, hogy kipróbálja, meddig mehet el a szabályok tágításában. A szabályok megszabása, betartatása azt az érzést ajándékozza a gyereknek, hogy törődünk vele. Sajnos nagyon sok kamaszt hallottam panaszkodni arra, hogy náluk otthon egyáltalán nincsenek szabályok, és a szüleiket nem érdekli, hogy hol lógnak suli után, kik a barátai, és éjszaka mikor megy haza. Szabályok hiányában nem a szabadságot, hanem az elhanyagolást élték meg ezek a gyerekek.

Nem mindegy azonban, hogy milyenek a szabályaink. A függetlenedő gyerekünkkel akkor fogunk jól kijönni, ha együtt alkotjuk meg az új szabályokat és azok következményeit is. Sokkal motiváltabbak a serdülők betartani azokat a szabályokat, amelyek megalkotásában ők is részt vehettek.
Üljünk le egyszer együtt, és beszéljük meg, hogy mik a legfontosabb elvárásaink! Menjünk sorra egyesével, és mindegyiket indokoljuk is meg, beszélgessünk el arról, hogy milyen fontos értékek, szükségletek vannak a kéréseink mögött. Nagyon lényeges, hogy lássa a gyerek, hogy nem zsarnokságból nem engedjük őt egész nap csetelni a barátaival, hanem fontos számunkra, hogy időt töltsön a családdal, és amikor együtt vagyunk, azért kell kikapcsolnia a telefonját, mert lényeges számunkra, hogy ezt az időt egymásra figyelve töltsük. Hallgassuk meg az ő véleményét, prioritásait is, és együtt jussunk egy olyan kompromisszumra, ami mindkettőnk számára elfogadható. Kitalálhatunk együtt szankciót is arra az esetre, ha mégsem sikerül betartania ezt a szabályt. Sokkal kevesebbszer fogja megszegni a kamasz az így megalkotott szabályokat. Ha pedig mégis megtörténik, akkor következetesen hajtsuk végre a szankciókat.

Ha ezt a szabályalkotást végigcsináljuk, többé nem tartanak minket zsarnok szülőknek, és jó úton haladunk afelé, hogy az önkontrolljukat fejlesszük. 

Fotó: Pexels/pixabay