Mentovics Éva tavaszváró és tavaszi versei

Csorduljon a jégcsap!

Kiszebábbal jöttünk ide,
jó időre várva,
máglyát rakunk, hogy a meleg
testünket átjárja.

Te is lángolj, kócos kisze,
csorduljon a jégcsap,
ne maradjon se hó, se fagy,
jön a tavasz, nézd csak!

Tüzed csapjon fel, az égre,
pernyéd hulljon szerte,
napfény szórja langy sugarát
a sarjadó gyepre!

Búcsú a téltől 

Menj utadra, búcsúzzunk el!
Dideregtünk hóban, fagyban,
bár tudjuk, a mezők ölén
elkél a dús pehelypaplan.

Ott szendereg kalács, kenyér,
kifli, zsömle drága magja,
mely a cudar, zord fagyokat
dunna alatt átalhatja.

Csuda klassz, hogy itt időztél,
nem voltál vad, inkább jámbor,
nem tomboltál, pusztítottál,
jó volt veled, hűvös vándor.

Fenyvesekre pelyhet hintve,
jégvirágból csokrot szőve,
áldott, szép ünnepet hoztál,
úgy, mint minden esztendőbe’.

Itt zúzmara, ott dércsillám,
másutt dunna volt a fákon,
korcsolyáztunk, síelhettünk,
ujjongtunk a sebes szánon.

Kelj most útra, vidd a fagyot,
március már nem marasztal,
felcsendül a cinkehangú,
melengető, friss tavaszdal!

Tavaszragyogásban

Aranyágat, barkát, mandulavirágot
simogat a csélcsap áprilisi szél,
meglesi az erdőn kéklő ibolyákat,
tavaszillatával hazáig kísér.

Fénypántlikát öltő tavaszragyogásban
csivitelő fecskét vár a part alatt,
kelepelő gólyák csapatával szárnyal,
pillangókat röptet, hárs alatt szalad.

Nefelejcset kékít, bucskázik a fűben,
orcádat simítva jókedvre derít,
illatot gyűjt össze, széthinti derűsen,
mezők zöld hajára fátylat penderít.

Színaranyban játszó, kikericses fátylat,
szende gólyahírrel méhet csalogat,
így repít a karján - pajkos kacagással -
langymelegben fürdő, fényes napokat.

Megzenésítve: 

Katicabogár

Nézd a kicsi katicát;
ide-oda reppen!
Még a Nap is elámul
a sok csuda pettyen.

Nem is kevés, nem is sok,
éppen hét van rajta.
A kis piros kabátkát
ügyes szabó varrta.

Tudja a kis katica,
milyen csinos benne,
harmatcseppben mosná meg,
hogyha poros lenne.

Táncolj, dalolj, Tavasztündér!

Tavasztündér ropja táncát,
fuss, fagyos tél, ég veled!          
Nem süvölt már cudar szélvész,
cinkedalra ébredek.

Hírét viszik földön, égen,
most jön csak a jó világ!
Hópaplanok hűlt helyén már
szirmot bont a hóvirág.

Rügyfakasztó varázsdallal
jött, a fakó földre szállt,
tavaszhozó sáfrány szirmát
napsugárral szőve át.

Táncolj, dalolj, Tavasztündér,
színezz rétet, kerteket,
ébredező vidék fölött
illatfelhők lengjenek!

Méhet csalj a nárciszokra,
lenge lepkét, libbenőt,
jácint kelyhén surranjanak
fürge varázscipellők!

Kékre fesd az égbolt selymét,
csermely fodrát fehérre,
kikeleti derűt pingálj
minden ember szemébe!

Táncolj, dalolj, Tavasztündér,
ébredj, patak, hűs öböl!
Gyémántfényű víztükrötök
selymén napfény tündököl.

Tavaszi öltözékben

Félre kesztyű, szervusz sapka,
viszlát sál és nagykabát!
Szól a cinke, hallom üde,
tavaszhívó dallamát.

Bújj el te is, hótaposó,
bundás bakancs, ég veled!
Jövő télig biztos nő majd
lábam néhány méretet.

Gyere póló, lenge pulcsi,
vékony nadrág, félcipő!
Végre itt vagy, köszöntelek,
napsugaras, szép idő!

Tavaszi varázslat

Eltűnt a tél, épp ideje.
Rázendít a kék cinege,
ágak hegyén tündér lépked,
körbetáncol erdőt, rétet,

s lépte nyomán – mily varázslat! –
kinyíltak a szilvaágak,
csipkeinget öltött minden
erdőn, réten, hegygerincen.

Mandulaág, barackvirág…
Rózsaszínbe bújt a világ,
meg sárgába, halványkékbe,
s illatfelhőt hint az égbe.

Nézd a tavaszt, oly csodás!
Kék ibolyás, orgonás,
madárfüttyös,  szellőjárta…
Virágfátylat sző a fákra.

A hóvirág álma

Nézd csak, nézd e szép virágot!
Elűzi a téli álmot,
hóbuckákat, dércsillámot,
ablakról a jégvirágot.

Felkelti a fürge tavaszt,
mely ha ébred, rügyet fakaszt,
barkát gyöngyöz ott, a parton,
hónak, fagynak sem lesz pardon.

Fénylő derűt csal az égre,
hírül adja, itt van végre,
eljött, s itt lesz egész nyárig!
Kizöldül az alvó pázsit,

szirmot bont az arany pitypang,
lombok mélyén rigó rikkant.
Nézd, csak, nézd a hóvirágot!
Most álmodik jobb világot.

A Tavaszlány

Nézd, a Tavaszlány
réteket járva
Nap ragyogását
hinti a tájra!

Nárciszok selymét
gyűjti csokorba,
szirmokat szór
a csipkebokorra.

Orgona kékjén
lebben a fátyla,
illatok szállnak
lenge hajába.

Tücskökkel játszik
csillagos éjen,
s elpihen borzas
pázsit ölében.

Dal a kikeletről

Hajnaltájban minden falevél
pompás díszbe öltözött.
Szélben ringó nárcisz derekán
harmatcsillám gyöngyözött.

Átszárnyalva kéklő hegyeken
újra itt a fecskepár.
Csillagmintás fénylő takarót
borít ránk az este már.

Szorgos méhet, dundi darazsat,
apró hangyák seregét
csábít minden fényes hajnalon
ezer virág szerteszét.

Ékes kelyhük szendén csalogat,
harmatcseppjük tiszta tó,
szellők szárnyán úszó illatuk,
friss nektárjuk bíztató.

Tornyos, csúcsos, pöttöm csigaház
araszol a zöld gyepen,
pitypang bontja sárga szirmait
szélben ringó szőnyegen.

Hosszú csőrük vígan kelepel,
visszatért a gólyapár
- nádas mentén békák dala szól -
ugrálnak a tóra már.

Napfény hinti fénylő aranyát,
dalba kezd egy vén rigó.
Erdők, völgyek, csörgő patakok
suttogják, hogy élni jó.

Megzenésítve:

Késik a tavasz

Tavasszal a három barát;
Sándor, József, Benedek
telipakolt három zsákot,
s cipelte a meleget.

Minden évben így volt eddig,
de most – lássatok csodát! –
szőrén-szálán felszívódott
ez a három jóbarát.

Sem a Sándor, sem a József,
s ugyanígy a Benedek,
nem hozott az idén semmit,­­
de főként nem meleget.

Didereg az erdő népe,
csupa hó még a határ.
Ábrándozik fű, fa, bokor,
három teli zsákra vár.

Nézegetem a naptárat;
Sándor, József, Benedek…
Elmúlt már a névnapotok,
itt lenne a helyetek.

A levélsátor vendégei

Lepke, lepke, tarka lepke,
csalogat a rózsa kelyhe,
hív a bodza virága,
telepedj a szirmára!

Hogyha jő egy kevély zápor,
elrejt majd a levélsátor.
Tudja minden tekergő,
olyan, mint egy esernyő.

Szöcske, lepke, csiga, hangya…
Elbújhatnak mind alatta,
s kinyitnak egy ablakot,
onnan lesik a Napot.

Tavasz

Árkon, berken vígan szárnyal,
zsong, zsibong a friss madárdal,
s kék ibolyák illatával
száll felénk a friss tavasz.

Reppen, szökken, vígan nyargal,
versenyt fut a kis patakkal,
mezőt hint be színarannyal,
derűs, mint egy kiskamasz.

Tavak, folyók méla fodra
várt a vidám, szép napokra,
hogy fényével beragyogva
felébresszen száz csodát.

Völgyön, bércen, szirten járva
rügyet csókol minden fára,
sombokorra, csipkeágra…
Szirom hinti lábnyomát.

Megzenésítve:

Az éhes mackó

Brummogi, a mackó
ide-oda néz,
üres minden csuprom,
vajon hol a méz?

Ki falta fel málnám’
és a szedremet?
Éhezik a gyomrom,
jaj, de szenvedek!

Cammogj le, a tóra,
hallgasd mit locsog!
– Ide-ide medvém,
hozd a kis bocsod!

Élelmet kínálok,
ízes falatot,
nem búsul a medve,
hogyha halat fog.

Brummogi már talpal,
lám csak, oly vidám!
– Halra vágyott régtől
minden porcikám!

Tavasztündér

Varázspálcám suhogása
felkelti a vidéket,
a tél végi utazásra
barátaim kísérnek.

Varázsigém hatalmával
elaltatom a telet,
faágakra rásuhintva
ébresztem a rügyeket.

Virág nyílik, ahol járok, 
ágak végén tipegek,
tündérszárnyam nyomában már
ott virít a kikelet.

Kép (virág): paulanadesign / Pixabay
Indexkép: Pixabay / Pexels