Kora hajnalban, még alig világosodott, magára kapta erdőjáró göncét, hátizsákjába vizespalackot tett, a sörétes puskát meg csak úgy a hóna alá csapta.

Egy falatot evett csupán, azt is úgy kellett kitapogatnia a konyhaszekrényben, a villanyt ugyanis nem akarta felkapcsolni. Minek zavarja a nejét meg a gyerekeket, legalább szombaton aludják ki magukat, durmoljanak egy jót.

Ennivalót szánt szándékkal nem pakolt magának. Délre hazaér, akárhogy is esik. Mármint akár rálel a rókalyukra, akár nem. Az ebédet semmi pénzért nem hagyná ki, mérgében ugyanis azt mondta az asszonynak, az utolsó megmenekült szárnyasból rántott csirke legyen a szombati ebéd, tejfölös uborkasalátával. Az a kedvence, meg a srácok is szeretik. Ha nem is sikerül becserkészni a vadat, legalább az ebéd feledtesse a kudarcot, az majd fölteszi a koronát az amúgy vacaknak ígérkező napra.

Mert az időjárás, az nem kedvezett a tervének. Ködös, nyirkos reggel volt, csepegett az eső. Még szerencse, hogy vadász lévén, azért neki megvolt az ellenszere, vízhatlan overáll, kabát, és persze, az elmaradhatatlan gumicsizma is előkerült.

Így felszerelkezve, növekvő önbizalommal indult az erdőbe. Mivel a település szélén laktak, kilépett, és jó húsz perc múlva már benn is járt az erdő sűrűjében. Csak egy pillanatra ötlött fel benne, hogy Vadásztársasági tag lévén, most egyéni akcióra készül, ami nem szokásos a tagság körében, na de „szakmabeliként” csak nem hagyhatja megtorlatlanul, hogy egy nyamvadt róka időről-időre kifossza a tyúkólat.

Ismerte az erdőt, mint a saját tenyerét, de persze tudta, azért a természet folyton változtatja a talajfelszínt, ebből az okból néha-néha önkéntelenül is a lába elé nézett.

Utólag furcsállta is, elképzelni se tudta, hogyan kerülhetett az a nagy mélyedés az útjába, amikor a terepet jól ismerte. Meg mert volna rá esküdni, a múlt hónapban még nem volt ott. Mintha láthatatlan kezek vájták volna az ázott földbe a kútszerű, több méteres lyukat. Csak amikor kiszentségelte, meg kiálmélkodta magát, döbbent rá, hogy a bal bokája az eséstől kificamodott.

Amíg nem mozdította, észre se vette. Annál inkább sokkoló volt a fájdalom, ami az első kis mozdulatra belényilallt. Na, szépen nézek ki. Ha most az a csibész róka erre járna, bizonyára jót nevetne - morfondírozott magában. Lehet, hogy a róka ásta ezt a vermet, nekem? Talán ő is vadászott rám? Megsejthette, hogy revansot akarok venni? Aztán már igencsak nem volt viccelődni való kedve, amikor sokadszori próbálgatásra, térdén csúszva, sikerült elérnie a gödör faláig, de onnan felfelé aztán se té, se tova.

Hamar rájött, ép fél lábával nem jut ki a mély lyukból. Ráadásul sérült végtagja, a legapróbb mozdulatra is, csontig hatoló, éles fájdalommal reagált, így nem erőltette. Jó tornász volt annakidején, lábmunka nélkül, pusztán a keze használatával is felkúszott a kötélen, na de ez most nem száraz kenderkötél, hanem agyagos, csúszós fal, tele éles kövekkel, szúrós, összevissza tekergőző szederindákkal.

Mitévő legyen? Mást nem tehet, várnia kell. Na de mire, vagy kire?! A család nem nyugtalankodik - ebédig. Azután kicsit nyugtalankodnak, az asszony majd mérgelődik. Késő délután is lehet, mire eszükbe jut, keresni kellene, hátha baj érte. Na de miféle baj, tán megeszi egy róka?! Az ő erdejükben, tudnivaló, nincs igazi nagyvad. Nincs vaddisznó, se szarvas, a nyulak meg nem nőnek az égig. Persze, a rókák sem. De a tolvajnak büntetés jár. Azért jött ő az erdőbe. Most meg csapdába esett. A jó kis tervével együtt, mármint hogy egyedül becserkészi a ravaszdit, verembe pottyant.

Előkereste a vizesüveget, kortyolt belőle, aztán kicsit lecsillapodva, behunyta a szemét. A gondolataiba akart mélyedni, de …elbóbiskolt. Arra riadt fel, hogy valami a fejére huppant, és alaposan főbe kólintotta. Hogy mi lehetett az, nem tudta megállapítani, ugyanis a szinte tapintható, sűrű sötétben semmit sem látott. A feje fölötti, őt a külvilággal korábban összekötő kis lyuk teljesen beleolvadt az éjszakába.

Ami a fejére esett, nem maradt ott. Kicsit még álomittasan kezdett el gondolkodni azon, hogy vajon mi pottyanhatott a fejére. Tapogatózó ujjai váratlanul valami szőrös dologra akadtak. A szőr alatt meleg test lüktetett, s ahogy belemarkolt, felvinnyogott. Visszahúzta a kezét, nem akart az állat harapósabb végével is megismerkedni. Mert tény, ami tény, egy állat esett a fejére.

A hely szűk volt, csak úgy fértek el, hogy óhatatlanul egymáshoz értek. Amikor óvatosan megint kinyújtotta a kezét az állat felé, nem találta az előző helyen. Apró, puha tappancsok huppanását hallotta, a vele együtt csapdába esett jószág valószínűleg felugrálva próbált kijutni, de a többméteres magasság, a lyuk sikamlós, csúszós oldalfala ebben magakadályozta. Amint az állat ismét hozzásúrlódott, érezte, a szőre hosszabb, mint a nyúlé. Alighanem róka, ötlött fel benne az egyszerű megoldás. Ebben megerősítette az orra is, már a sajátja, amivel egyre intenzívebben érezte a szúrós, orrfacsaró bűzt, a kotorékállat jellegzetes szagát.

Talán épp az én tolvaj ravaszdim. Tovább tépelődött. Ha most megharap, annak akár rossz vége is lehet, bár az állat nyilván nem veszett. Épp hogy jó eszén van, volt esze hozzá, annyi tyúkot elorozni. És mindig megúszta, pedig ők kutyát is tartanak. Igaz, csak egy öreg csontpusztítót, na de mégis, a vén eb legalább egyszer-egyszer megfutamíthatta volna a hívatlan látogatót.

Egymás foglyai vagyunk - folytatta a gondolatmenetét -, együvé került üldöző és üldözött. Róka fogta vadász…Ilyen, és ehhez hasonló vicces gondolatok jutottak az eszébe, pedig a helyzet távolról sem volt mulatságos. Attól ő még nem kerül ki innen, hogy a jókedvét, és persze a hidegvérét sikerült megőriznie.

Leszállt az éj. A lyuk pereme felé pillantva csupán az éjszaka cicomáit, a sziporkázó, szanaszéjjel szórt csillagokat látta. Ekkor kezdett el aggódni. Valószínűleg keresik. De persze fogalmuk sincs, hogy ő merrefelé kódorgott el, a rókalyuk után kutatva. A kutyájuk örül, ha a saját etetőtálját megtalálja az udvaron, nemhogy őt, egy ilyen hatalmas kiterjedésű rengetegben. Vadásztársai némelyikének persze fiatal kutyája is van, talán azok. Majd azok megtalálják.

Az éjszaka magával hozta a hideget. Kinnrekedni novemberben, a puszta ég alatt… hát nem ez volt a terv. És még a rántott csirkéről is lemaradt. Egyre jobban didergett. Ekkor érezte, hogy a sérült lába kezd átmelegedni. Hát igen, mégis csak a szőrme a legjobb takaró. Reggelig meg se mozdultak. Néha ugyan ő fészkelődött, de ez az állatot nem zavarta. Tudomásul vette, hogy együvé szorultak. Ez van, ezt kell szeretni.

Reggelre valamelyest kitisztult az idő. A napsütésben ő is bizakodóbb lett, és végre fogolytársát is szemügyre vehette. Tényleg róka. Szép, kifejlett példány. Csak úgy ragyog a rőtvörös bundája. A két szénfekete gomb apró gyémántként csillogott elő a szemgödreiből. És milyen okosan nézett velük. Mint aki azt mondja, viselj el, legalább addig, amíg nem tehetünk mást, egymásra vagyunk utalva.

Megszomjazott, és a pár korty átmenetileg az éhségét is csillapította. Mintha csak utánozni akarta volna, az állat is inni kezdett az egyik mélyedésben felgyülemlett esőléből. Azután összegömbölyödött, és úgy tett, mintha aludna. Egy darabig nézte, aztán ő is elálmosodott. Pedig nappal sohasem szokott aludni.

Amikor megébredt, az órája fél ötöt mutatott. Vasárnap délután volt. Egy elvesztegetett vasárnap délutánja.

Aztán újból besötétedett. Most már mardosta az éhség. Kezdett nyugtalankodni. Mi van, ha napokra kénytelenek összezárva maradni?! Elkezdi őt enni a róka? Vagy fordítva, ő fanyalodik rókahúsra?! A vize közben elfogyott. Nem szándékozott a sáros léből inni, amiből előzőleg az állat lefetyelt. És ha később mégis rákényszerül?! Kezdtek összezavarodni a gondolatai, mintha elveszítette volna az időérzékét is, pedig az óráján nyomon követhette, mióta foglya a veremnek.

Kókadozott, és egyre jobban érezte, a vízhatlan ruha sem melegíti már eléggé. Átázott. Majd visszamegy reklamálni a boltba. Csak egyszer innen kijusson, isten uccse elmegy, pedig nem egy panaszkodós fajta. Felállni nem tudott, már teljesen elgémberedett, hiába próbált jobbra-balra forgolódni. Rátört az álmosság. Még egy éjszaka. És vajon még hány?!....

Másnap hajnalban találtak rá, az új hét első napján, hétfőn.

A kereső kutyákat a rókaszag vezette nyomra.

Az állatot hálóval befogták, bármennyire is igyekezett szabadulni. Nem akarta tudni, hogy a vadásztársai mit tettek vele.

Ő csak elhatározta, erősebb csirkeketrecet épít, vesz egy fiatal kutyát, és soha, de soha többé nem fog rókára puskát…

Fotó: piqs.de