A fél tucat családból összetevődő kis karaván összesen huszonöt embert számlált, ami sok volt, hogy az akaratuk mindenben egyezzen, ellenben kevés ahhoz, hogy az úton rájuk leselkedő veszedelmekkel szemben kellő erővel védekezhessenek.
A csapatban lévő tíz gyerek a legkülönbözőbb korosztályokból került ki. Volt közöttük kosárban takargatott, szopós csecsemő, karon ülő kisded, de süldő fiatal lány és serkenő bajuszú legényke is. A gyerekek mit sem éreztek abból, ami a szülőket nap mint nap foglalkoztatta, el nem tudták képzelni, mitől szalad redőbe a homlokuk, borul el a tekintetük egy-egy késő estébe hajló beszélgetés után. Míg ők a szekéren ültek, és a nagyokat utánozva nógatták a lovakat, vagy a kocsik körül szaladgálva kergetőztek, köves parittyájukkal időnként oda-odacélozva a váratlanul felbukkanó óvatlan vadnyulakra, a felnőttek gondterhelten baktattak kettesével, hármasával. Ők ugyanis tisztában voltak azzal, ha végére is érnek az útnak, a jövőjük, titkon remélt vágyaik beteljesülése távolról sem biztos.
Különösen az asszonyok aggódtak sokat. A napi teendőik közül hiányzott a megszokott otthonszépítés, a takarítás, a piacra járás, helyette maradt a mindennapi fejtörés, mit lehet újfent a család elé tenni az egyhangú, szárított, sózott marhából és az egyre fogyó krumpliból. Némelyik asszony kezdettől fogva sopánkodott, hogy megsínylik a gyerekek a friss gyümölcs, a zöldféle hiányát, és az iskolából is kimaradnak, míg elvergődnek a kitűzött célig, jövendő lakhelyükig.
A hosszú úton lassan, rosszkedvűen poroszkáltak a lovak. Mialatt sörényüket a hol erősebb, hol fuvallattá gyengülő szél kócosra cibálta, egyre nehezebben vontatták a göröngyös talajjal zötykölődve birkózó, ócska szekereket.
A világosban a fejükre tűző nap, a sötétségben pedig a hirtelen leszálló éj hűvössége viselte meg a csapatot.
Nem voltak igazán felfegyverkezve sem. Földművelésből megélni, boldogulni vágyó, egyszerű telepesként, főként szerszámokat, kaszát, kapát meg ásót cipeltek magukkal, nem fegyvert. Az elvétve fellelhető puskáik leginkább csak az éjszaka leple alatt settenkedő vadállatok elriasztására szolgáltak, rablóbandával felvenni a harcot esélytelenek lettek volna. De talán nem is igazán a rablóktól kellett félniük. Rájuk volt írva, szegények, nem érdemes kifosztani őket.
Ellenben az indiánoktól való fenyegetettség réme folyton ott lebegett a fejük felett. Már három hete úton voltak, s egyszer-egyszer, a szél által felkapott furcsán ijesztő hangok hallatán, indián támadást vizionáltak. Szerencsére, csak a coyotok, meg a préri fölött keringő ragadozó ölyvek hangja volt, ami megcsalta a fülüket. De azért csak nem nyugodtak meg teljesen. Az út egyharmada vissza volt még, és ez legalább két heti további utazást jelentett.
Nagyon elfáradtak már, testileg is, lelkileg is. Megviselte őket a hosszú útonlét, a gyerekek  nyűgössége, akiknek hiányzott az otthon oltalma, a megszokott nyugalom, a biztonság.
Amikor elérték a kis ligetet, úgy döntöttek, megpihennek, s már előre örültek a felüdülésnek. Ideje volt erőt gyűjteni, hogy folytathassák a nagy utazást.
Viszonylag enyhe idő volt várható, ezért, mihelyt az éjszaka sötét fátylat borított föléjük, derűlátón nyugovóra tértek.
Szokatlanul csendes volt minden, így hamar elaludtak.
Ebből a nyugodt álomból riasztotta fel őket a harsogó indiánüvöltés. Felriadt mindenki, talpra ugrottak, a férfiak a fegyvereket keresték, az asszonyok első gondolata azonban az aprónép volt.
A fáklyák fényében a csapatot körbefogva ugráló, rikoltozó indiánok kifestett arca még ijesztőbbnek tűnt, mint azt valaha is képzelték volna. Rémálmaik látszottak megelevenedni. Az asszonyok kiabáltak, a gyerekek sírtak, a férfiak szitkozódtak.
Pedig az indiánok nem bántottak senkit. A szekértábor lakói csak a nagy zűrzavar elülte után, a hajnal közeledtével vették észre, hogy azért a zajos, hangos figyelemelterelésnek célja volt, és sajnos, eredménye is. Eltűnt négy ló, és ….egy gyerek.
Az elveszett kisfiú anyja szívet tépően zokogott, nem tudta abbahagyni. Magát okolta, amiért csak a két kisebbet fogta kézen, és bízott abban, hogy harmadik gyermeke a szekér belsejében, ahol aludtak, okosan meglapul, s úgy tesz, ahogy előre a lelkére kötötték: egy esetleges indián támadás bekövetkeztekor semmiképpen nem bújik elő, így nagyobb eséllyel elkerülheti a rá leselkedő veszedelmet.
Azt nem feltételezték, hogy az eltűnt gyereket az indiánok vitték magukkal, inkább arra gondoltak, nagyon megijedt és világgá szaladt. Keresték a fiúcskát napestig, aztán a második napon folytatták a keresést. Több mérföldes körzetben átkutatták a nagy füves pusztát, benéztek minden bokor alá, lemásztak a mélyebb gödrökbe, még a folyópartot is átfésülték, a sekélyebb vízbe is belegázoltak, de nem akadtak rá.
A csapatnak muszáj volt elindulnia, fogytán volt az élelmük, és egyre jobban fáradtak. Tovább mentek hát, magukkal cipelve a súlyos terhet, az ellopott lovak hiányát, és az elveszett kisfiú emlékével be nem tölthető, szívbéli űrt.
A tikkasztó hőségtől lustán elterülő füves puszta közben új lakót kapott. Egy embercsemetével gazdagodott, ki egyszeriben ott találta magát a hatalmas, végeláthatatlan prérin. És ráadásul egyedül. Míg napokkal azelőtt jó játéknak tűnt össze-vissza szaladgálni a  csonkra száradt fűben, legyűrni a természetet, taposni a tövises kórókat,  köves parittyával elűzni a fészkén ülő madarat a tojásáért, szöcskét kergetni, gyíkot fogni… Most mindez csupán szép emléknek tűnt, hiszen míg a múlt a biztonságot jelentette számára, amit helyette kapott, az maga volt a kiszámíthatatlan, dermesztő valóság.
Nadrágja övéhez, minő előrelátás, már korábban odatűzte vékony vászonkalapját, hogy kéznél legyen, védelemül a nap tüzétől, és zsebében ott lapult az elmaradhatatlan csúzli is. Azt ő a saját gyerekfegyverének tartotta, azért nem vált meg tőle még éjszakára sem, maga mellett tartotta, mint a férfiak a kezük ügyében a puskát.
Visszagondolva a napokkal azelőtt történtekre, újra meg újra felidézte, hogyan ugrasztotta fel fekhelyéről az indiánok rikoltozó üvöltözése, amitől eszeveszetten szaladt bele az éjszakába, pedig nem is üldözte senki. A pillanat törtrésze alatt megfeledkezett mindarról, amiben pedig jó előre megállapodtak az anyjával, hogy veszély esetén nyugton marad, és semmi áron nem búvik elő a szekérből.
Azt tudta, hogy nem tartotta be az anyjának tett ígéretét. Meggondolatlanul cselekedett, és lám, bajba is került miatta. Most elviselt volna érte minden büntetést, csakhogy újra a családjával lehessen. Zötykölődni szeretett volna a szekéren, együtt a testvéreivel, akikkel - noha ő már tíz, az ikrek meg csak ötévesek voltak - néha igazán jókat lehetett játszani. Velük lenni ott, és akkor, amikor még számára is, a hosszú, fárasztó utazás, csupán izgalmas, folytatásokból álló kalandnak tűnt.
Mardosta az éhség. Két napja csupán azokat a bogyókat ette, melyekről tudta, nem mérgezők, mivel már nemegyszer szemezgetett belőlük korábban is, az út menti bokrokról. Akkor szórakozásból tette, most kényszerből. Egyszer-egyszer felröppenő madarat is látott, de amikor látta, kavics nem volt kéznél, mire meg összegyűjtött egy zsebre való követ, akkorra eltűnt a madár. Valami útfélét vagy legalább ösvényt próbált keresni, de a hatalmasan elterülő préri szűznek, úttól, ösvénytől rajzolatlannak tűnt mindenfelé, amerre csak ellátott. Szerencsére, az éjszaka nem volt hideg, a magas fűből tépett magának egy kisebb kazalnyit, és abban éjszakázott. Aztán napfelkelte után megint indult tovább.
A tücskök cirpelésének egyhangúságát már megszokta, amikor váratlanul morgás ütötte meg a fülét. Közvetlen közelről hallotta, meg is ugrott, aztán egy bokor fedezékéből próbált tájékozódni a lehetséges veszély forrása felől. Hiába meresztgette azonban a szemét, egyforma aranyszőkének tűnt a préri, és nem emelkedett ki belőle semmi szokatlan. Valami állatra számított, azt furcsállta csupán, nem támadta meg orvul azonnal, csak figyelmeztette, hogy túlságosan közel került hozzá.
Mivel a hosszas és feszült várakozás ellenére sem történt semmi, előjött a bokor takarásából, és újra elindult, kicsit megmásítva az útirányát. Egy perc sem telt el, amikor tőle pár méterre a fűben meglátott egy vörösesszürke, tarka szőrhalmot. Pillanatnyi megtorpanását követően azonban újra elindult, mert az állaton nem látott semmiféle támadási szándékot. Nem ugrott fel, nem rohamozta meg, feküdt csak tovább. Talán döglött - futott át az agyán. Ezt azonban rögtön elvetette, hiszen az állat pár perce még komoly, figyelmeztető morgást hallatott.
Valami baja lehet, talán beteg vagy sebesült - gondolta mindjárt ezután. A gondolat nem eresztette, fogva tartotta, olyannyira, hogy elhatározta, végére jár a dolognak. Ez volt ugyanis, közel és távol, az egyetlen élőlény - leszámítva a néhány aprójószágot, pockot, gyíkot -, ami a környezetében jelenleg fellelhető volt. Határozottan lépett egyet az állat felé, mire az nehézkesen feltápászkodott. Háromlábon billegett, a negyedik lába a hasa alá húzva magatehetetlenül lógott, pár méterről is látta, hogy véres és tépett. A kísérlet után az állat visszahuppant a fűbe, és a morgás is abbamaradt.
Beteg, most már biztos - gondolta. Sérült, támadni képtelen, és el fog pusztulni. Talán épp úgy, mint ő. Egyedül a hatalmas, tengerként hullámzó száraz fűben leli ő is a halálát, ha nem talál élelemre, vízre. A félelme elszállt, az aggodalma azonban megmaradt. A nap magasan állt, olyan erősen tűzött, mintha a hatalmas hőséggel maga alá akarná gyűrni a prérit.
Csak úgy vaktában indult tovább, amikor a fűben kistestű futómadarakat vett észre.  Azonnal megtöltötte a parittyát és közéjük célzott. Aztán a felrepülő madaraknak is utána lőtt. Maga volt a legjobban meglepve, amikor két tetemet is talált a földön, nem messze egymástól.
Egy nagyra nőtt gyom szárából madzagfélét sodort, és rákötözte a madarakat. Ketten vagyunk, két darab a hús is - futott át az agyán. Valamiért gondoskodni akart arról az egyetlen élőlényről, amelyet a sors véletlenül elébe sodort. Ekkor eszébe jutott, ha kicsit visszafelé megy, amerről jött, a sziklamélyedésből vizet is hozhatna az állatnak. Ő is abból ivott, most már elvetve anyja valamennyi korábbi intelmét, mármint, hogy „édes fiam, ne igyál zavaros vízből, megbetegít”. De ha meg se próbálja, és nem iszik, talán már szomjan is halt volna.
Az persze, egészen eddig eszébe sem jutott, hogy az állat talán nem is hagyja megközelíteni magát. Esetleg mégis rá támad, vagy már el is vonszolta magát a bokor alól, míg ő vízért volt. A kalapjában lötyögő vízzel, óvatosan közelítette meg a helyet, ahol előzőleg az állatot látta. Azonban a coyotot, vagyis a „félvért”, ahogy az indiánok nevezték a fele róka, fele farkas állatot, ugyanott találta, ahol hagyta. Amikor először megpillantotta, úgy hat méterre lehetett tőle, most megpróbálta jobban megközelíteni. Felére csökkentette a közöttük levő távolságot. A „félvér” bizalmatlan tekintettel követte a mozdulatát, amikor az egyik madártetemet, meg a kalapot, az alján lötyögő vízzel, letette a fűbe. Két kisebb kővel oldalról meg is támasztotta, ki ne dőljön az életet adó víz. Aztán szép lassan hátrálva visszatért a kiindulási pontjára. Ott kellett hagynia, mert biztos volt abban, hogy az állat a jelenlétében, ha már meg nem támadta, meg sem fog mozdulni.
Elégedett volt magával, és ez oldotta kicsit a feszültségét, az elveszettség miatti félelmét. Félelmét a magánytól, és attól, hogy ott fog elpusztulni, ha nem talál rá senki, és ő sem talál emberlakta településre. Megint rátört az éhség. A coyote el van látva, de mi lesz vele? Ő nyers húst nem ehet.
Tízéves volt, mindig is érdeklődő fajta, így a nagy út előtt több könyvet is átböngészett, hogy megtudja, milyen veszélyekkel kell szembenéznie a prérin átutazóknak, hogyan lehet túlélni a száraz fűtengeren való hosszú menetelést.

Persze a könyvek többnyire arra készítették fel az embereket, hogy mit vigyenek magukkal, hány napba telhet az út, és olvasmányai csupán érintőlegesen tértek ki arra, mit is tegyen az ember akkor, ha - átmenetileg, elszakadván útitársaitól - egyedül marad, és csak magára számíthat.
Tüzet rakni megtanult, csak épp gyufája nem volt. A könyvekben képet is látott arról, hogy egy nagyobb darab fa vájatába száraz fűszálakat kell púpozni, aztán egy botocskát kézbe fogva addig sodorgatni, amíg a kivájt fa alján szikrát nem csihol, és lángra nem kap a fűcsomó. A kép elevenen élt az emlékeiben. Meg kell próbálnia. Homlokáról szemébe csorgott a verejtéke, annyira igyekezett. Rémisztően hosszúnak tűnt az idő, amióta a botot sodorgatta a tenyere között. Azt hitte, már a tenyere kap lángra, de a tűz csak nem akart meggyulladni. Éppen abba akarta hagyni, mint teljesen hiábavaló gyötrődést, amikor váratlanul vékony, fehér füstcsík kezdett előbodorodni, aztán megjelent a lángocska is. Mivel a környékről jó előre kitépkedte a füvet, bízott abban, nem gyullad fel az egész préri, halálát okozva egyszersmind önmagának, és az oltalmába vett állatnak.
A nyársra húzott madártest egészen apróra összezsugorodott, mire megsült, mégis, mennyei lakomának tűnt.
Egészen meg volt magával elégedve. A nap folyamán még egyszer megközelítette a sebesült állatot, és meglepve vette észre, az állat közelségéből eltűnt a madártetem. A kalapja még ott volt, és ahogy a szemét meregette, meglátta az állat mellett szétszóródott tollcsomókat. Tehát nem idegen vad lakmározott az élelemből, hanem a beteg coyote ette meg. Akkor a vízből is ihatott. Most már bizonyára sejti, nem rossz szándékkal közeledett hozzá, nem akarja bántani. Talán cserébe ő is elvárhatja, hogy ha az állat lábra áll, nem támadja meg.
Sem aznap, sem másnap, de még két héttel később sem ment tovább. A napok múlását az éjszakák és a nappalok váltakozásával tartotta számon. Minden reggel elindult vadászni, a csúzlijával madarat lőtt, egyszer egy békát és még egy kisebb kígyót is eltalált. Ez utóbbit ugyan agyon kellett taposnia, mert egyből nem döglött meg a lövéstől. Az elpusztított állatokat mind a coyote közelébe hordta, napról napra kicsit jobban és jobban megközelítve. Nem akart elmenni a környékről, mivel víz is volt a közelben, más vadállat pedig nem tűnt fel, nem ijesztgette semmi, és vadászzsákmány is szinte mindig akadt.
Persze esténként eszébe jutottak a szülei, a testvérei, a barátok. Biztosan gondolnak rá, mint ahogy ő is, rájuk. Aggódnak és - reméli - visszavárják, sőt, talán tesznek is érte, hogy rátaláljanak…
Többé nem számolta a napokat. Sok idő telt el, és már megtehette, hogy ott ült a coyote mellett. Az állat hagyta, hogy hozzá nyúljon, és a csendes beszédre élénk tekintettel válaszolt. A lába összeforrt, a bundája is szépen fénylett. Azután talpra állt. Eleinte óvatosan engedte a földre a sérült végtagot, de aztán lassan ránehezedett, és már kész is volt a kergetőzésre. A róka és farkas keveréke, most mintha kutya lett volna. Nem karolhatta magához, de engedte, hogy megérintse, körberohangászta, és amerre ment, követte. Ha ő szaladt, utána rohant, ha sétált, egy-két méterre követte, ha lecövekelt, az állat se ment odébb egy tapodtat sem.
Az éjszakák azonban nem voltak ilyen nyugodtak. A prérifarkas nem hazudtolhatta meg önmagát, úgy kellett viselkednie, mint vad társainak, hiszen valójában ő is az volt. Lehet, a falka tagjai marták ki maguk közül, de mégis, hozzájuk tartozott, közülük szakadt ki, és közéjük vágyott vissza.
Amint leszállt az est, kicsit odébb vonult a fiútól. Ő messziről figyelte, leste, meg nem unta, örült, hogy egy olyan színjátéknak a részese, amit testközelből kevesen élhetnek át. A coyote ilyenkor, lábait megfeszítve, fejét előre tartva, előbb mély tónusban, torokból morgott, majd egyre magasabbra ívelt a hangja, mely hamarosan hosszan elnyúló jajveszékelésbe csapott át, azután fajtársait utánozva csaholt, végül a rémisztő koncert befejezésekor hangja ismét csendes morgássá szelídült.
Tudta, hogy bármilyen szép is ez a barátság, neki tovább kell mennie, mindent el kell követnie, hogy mielőtt az őszi rossz idő beköszönt, lakott településre érjen, s télire tető kerüljön a feje fölé.
Egy nap összeszedte a bátorságát, és elindult. Nem akart hosszan búcsúzni, hiszen tudta, az állat nem fog rá emlékezni, neki meg, ha valaha lesz kinek elmesélni, tán el sem hiszik. A coyote nem megszelídíthető állat, ezáltal nem hűséges, nem tart ki az ember mellett, nem szegődik mellé társul, mint a kutya.
Miközben szaporán lépkedett, és a kényszerítő érzés ellenére, igyekezett nem hátra nézni, arra gondolt, meddig tudja majd felidézni, milyen is volt a bársonyos, tarka bunda tapintása az ujjai alatt. Meddig fog emlékezni az okos, csillogó szempárra, mely állandóan követte a mozdulatait, és a vége felé már egyáltalában nem tűnt olyan bizalmatlannak, mint a megismerkedésük kezdetén.
Gépiesen lépkedő lábait figyelve azon tanakodott, vajon meddig bírják a gyaloglást. Még mindig hitt bennük valamicskét, hogy ha jól, okosan irányítja őket, haza viszik. Vagy legalább is, emberi településre, ahol majd segítenek megtalálni a családját.
Úgy tűnt, az állat hamar elfeledte, mert amikor az alkonyat leszállt, és ő kíváncsiságból először hátra nézett, sehol nem látta.
Közeledett az éjszaka, tudta, meg kell állnia, muszáj pihennie, aludnia egy keveset.
Furcsának találta, hogy nem volt a közelében a házőrzője. Megszokta már, hogy az állat - mint a szomszéd kutyája, amely ismerős, néha csontot is dobunk neki, de mégsem a miénk, nem a mi házunkat őrzi -, nincs körülötte. Félni kezdett, noha tudta, az indiánok nem pályáznak rá, sok vadállat nincs a prérin, azok is elég félénkek, nagyon kiéhezettnek kell lenniük, hogy emberre fanyalodjanak.
A háromtagú falka azonban valószínűleg éhes volt. Settenkedve vették körül, óvatosan kémleltek ki az erdő fái közül. Mint a rablók, akik csak a kellő pillanatot várják, hogy lerohanják az áldozatukat. Az éjszakai őrtűzre néhány gallyat hajított, és egy hosszabb ágat meggyújtott. Kezében ezzel a semmi kis fegyverrel, mely inkább lámpásnak tetszett, próbálta elűzni a fogukat rá fenő vadakat, egyben a saját félelmét.
Már épp kibuggyanni készült a könnye, amikor közvetlenül a háta mögött felhangzott a morgás. A szemből álló ellenség csendben várt, de ez az egy, amelyik hátulról becserkészte, morgott. Aztán a hangja magasra ívelt, majd hosszan elnyúló jajveszékelésbe fogott, végül csaholt, és újra kezdte. Meg sem mert mozdulni, csak a lángoló faágat forgatta maga körül, amikor a morgás szelíd nyafogásba csapott át, és a kezét megnyalintotta valami. A coyote volt, az ő prérifarkasa, ami ezek szerint, mégsem tudott olyan könnyen elszakadni tőle. Most védelmezőn elébe állt, beterpesztett, és olyan vészjóslóan csaholt, vonított és jajveszékelt, mintha az élete múlott volna rajta. A szemben álló társaság, mint kiderült, mégsem volt olyan éhes, vagy olyan bátor, mert elfogadták, hogy a zsákmány már elkelt, gazdája van, hát tovább álltak.
A reggelt úgy érték meg, hogy a coyote mellé simulva feküdt a lábánál. Végre megsimogatni is hagyta magát, sőt, még akkor sem húzódott el, amikor átölelte, és az állat nyakába fúrta a fejét. Sokáig maradtak így, szinte az örökkévalóságig tartóan hosszúnak tűnt mindez számára. Szerette az állatokat, de ezt, egy vadállathoz való ilyen mértékű ragaszkodást eddig el sem tudott képzelni.
A rémületes éjszakai események utáni reggelen, folytatta az útját. Természetesnek vette, hogy az állat követi, nem szakad le tőle, mellette, mögötte szaporázza, néha eltűnik a sűrűben, olykor megkerget egy-egy futómadarat, szétkotor egy fészket. Ha ilyenkor megállt, szinte hívta, menjen oda, nézze meg, mit lelt. Hagyta, hogy a fiú szedje ki a fészekből a madártojást, nem kapott a keze után, kivárta, amíg megkapta a maga részét az ételből.
Most már megoszlott a létfenntartásért való felelősség, ketten voltak vadászok, hol ő parittyázott le egy madarat, hol a coyote fogott egy-egy nyulat. Begyógyult lábával sebesebben szaladt, mint új korában. Láthatóan élvezte, hogy ismét ereje teljében van, szinte szelet vágott, alacsonyan röpült, úgy rohant az üldözendő vad nyomában.
Ha időközben nem hagyja félbe az eltelt napok számolását, tudhatta volna, hogy másfél hónapja volt a szüleitől távol. De fiatal volt, még bírta a lába, nem éhezett, és már társasága is akadt. Így sokkal elviselhetőbbnek tűnt minden, mint azelőtt, egyedül.
Egy szürkületbe hajló, fülledt délutánon, furcsa hang ütötte meg a fülét. Azt hitte, a hőségtől hallucinál, mert olyan autókürthöz hasonlatos hangot hallott. De hiszen itt még út sincs - gondolta -, miközben a jobbik esze már győzködni kezdte. Egy automobil - mert a hatóság embereinek már ilyen is van -, mindenféle rossz, kiépítetlen úton elmegy. Ez meg amúgy sem sivatag, nem is mocsár, hegyei sincsenek, ez csak egy határtalanul tágas, füves mező, ami tán befedi az egész golyóbist, és sehol se ér véget. Körbenézve nem látott mást maga körül, mint amit mindig is látott, a kietlen, végeláthatatlan, füves pusztaságot.
Nem sokat ment, amikor kicsit közelebbről, újra felhangzott a tülkölés. Ez nem hallucináció, kétszer nem lehet ugyanazt vizionálni, ez autóduda.
És akkor hirtelen, szinte a semmiből, előtűnt egy automobil, és egyenruhás férfi ugrott le róla. Futtában kiáltott vissza a sofőrnek: alighanem ezt a gyereket kerestük, megvan az elveszett fiú!
Aztán rémülten megint felkiáltott, de ekkor hangjából már nem az öröm, hanem a félelem, a veszedelemtől való óvás hallatszott ki.
Vigyázz fiam, egy coyote van mögötted, ne mozdulj! Ha közelebb jön, lelövöm. Azzal hogy szavainak hitelt adjon, fenyegetően a levegőbe lőtt.
Ne, ne tegye, kérem - kezdett el sírni, először azóta, hogy elkerült a szülei mellől. Ő a barátom, megmentett, nem akar bántani. A közben odaérkező férfi átkarolta, megsimogatta a fejét. Szegény gyerek - gondolta magában -, belebolondult a magányba és a félelembe, azt képzeli egy vadállatról, hogy a barátja.
Az automobil, miután az utasait felvette, tovább indult. Visszanézve látták, hogy a coyote, amíg bírta szusszal, loholt utánuk, aztán elfáradt és lemaradt. Egyre kisebb ponttá zsugorodva ült az úttalan préri képzeletbeli ösvényén, s bár csak éjszaka szokott, most mégis fájdalmasan, hosszan elnyúlóan jajveszékelt, pedig nem történt semmi, csak egy kisfiú visszatért az övéihez...

Fotó: Justin - Coyote with mustard