„A Nők megbecsülése olyan téma, amelyről minden ’gyakorló’ nő regényeket tudna írni. Még akkor is, ha éppen a megbecsülés hiánya torzítja el a mindennapjait. Hiszen az életünk regénye éppen az ilyen mindennapi semmiségnek tűnő mozzanatokból szövődik boldogsággá vagy éppen elviselhetetlen szenvedéstörténetté” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta az estét V. Kulcsár Ildikó. A Nők megbecsüléséhez kapcsolt bók egy 21. századi ember szemével gyönyörű, ám elmúlt korok emlékét idéző fogalomnak tűnik. Amikor a népszerű újságírónő öt gyermeke közül a húsz éves Pannin tesztelte a szót, kiderült, a fiatal lány ismeri ugyan a kifejezést, Balázs nevű osztálytársa azonban csak nagy kerek szemekkel nézett a bók hallatán, ahogyan kortáraik közül sokan mások is. „Az valami kedves dolog, nem?” – ennyire futotta a fiútól. V. Kulcsár Ildikó rögtönzött közvéleménykutatása is jól példázza, amit mindannyian sejtünk: bizonyos körökben a bók fogalma ma már ismeretlen, egészen egyszerűen a szó és vele együtt a hozzá kapcsolódó gesztus is kihalt.

Az este résztvevői azonban mindannyian azzal a meggyőződéssel vágtak neki a beszélgetésnek, a bók fogalmának újraélesztése elengedhetetlen ahhoz, hogy a nők nőnek, és ezzel együtt egyenrangú partnernek érezhessék magukat mindennapjaikban akár a munkahelyükön, akár a családjukban, ha éppen csak a villamoson utaznak, az autó volánjánál ülnek, vagy éppen egy kiló kenyeret vesznek a boltban, akkor is.

Közcím: Elvesztett bókok

De vajon hol is vesztettük el a bókot? A szocializmus idején használt hatkötetes értelmező lexikonban nem szerepel ilyen szócikk. A 60-as években készült kiadvány szerkesztői törölték szótárunkból a bók fogalmát. „Az új értelmező szótárban és nagyikám ’20-as években kiadott lexikonjában bukkantam csak a bók nyomára. Eszerint a bók udvarlásként, hízelgésül mondott kedveskedő dicséret, szólam. Én úgy gondolom, hogy ez a kedveskedésül mondott dicséret vagy szólam mindannyiunknak segít túlélni a hétköznapokat. Nőknek és férfiaknak egyaránt” – ezzel a gondolattal vezette fel V. Kulcsár Ildikó a beszélgetést. Egy-egy bók átsegíthet akár még a „tetszettek volna a konyhában maradni”-típusú hőbörgéseken is, amelyek egy-egy sztereotipikusan férfiak uralta helyzetben hangoznak el. Éppen olyanokban, mint amiről V. Kulcsár Ildikó beszél a „Tetszettek volna a konyhában maradni” című írásában, amely a következő, ősszel megjelenő könyvében is szerepel majd.

Közcím: A defekt a bók felé vezető úton

Hogy az írás és az elborzasztó történetek hallatán hogyan reagálnak a férfiak? Bus István nagyon egyszerűen oldotta föl a férfiakra tolt felelősséget, egyszerűen közelebb húzódott a színpadon helyet foglaló két nőhöz, az „elképesztően csinosak vagytok ma” mondat kíséretében. „A helyzetet persze nem kenhetjük el a mer’a mai fiatalok-kezdetű refrénnel. Hiszen a fiatalok azért nem tudnak bókolni, mert apáik nem tanították meg őket erre. Miközben hajlamosak vagyunk minden másra kenni a dolgot, senki nem néz magába, és nem gondolkozik el azon, én vajon megmutattam a fiamnak, hogyan legyen kedves és figyelmes egy nővel, milyen helyzetben, hogyan rukkoljon elő egy ’milyen jól áll neked ez a virágos ruha’-szerű kedvességgel?” – sorolta a kérdéseket Bus István, a Playboy főszerekesztő-helyettese. Aztán a helyzet értékeléséhez hozzátette, hogy persze vannak olyan nők, akik hárítanak. Akik szinte megsértődnek azon, ha egy férfi megpróbálja őket lesegíteni a buszról, mondván, hogy ez már önmagában is egyfajta rangsor, amelyben ők a gyengébb szerepében csupán a második helyen állnak. „Nem olyan régen készítettek egy egész Európára kiterjedő felmérést, amelyben azt vizsgálták, hogy ha egy nő autóval és leeresztett gumival áll az út szélén, vajon mennyire segítőkészek az adott országban azok, akik elhaladnak mellette. Ebben a vizsgálatban a magyarok a második helyen végeztek, ami azt mutatja, hogy odafigyelés tekintetében azért van némi okunk az optimizmusra. Én hiszek abban, hogy ha segítő gesztust teszek valaki felé, akkor lehet, hogy nem azonnal, de előbb-utóbb visszakapom.” Rózsahegyi Márk, a magyar optimisták vezetője szintén azzal érvelt, hogy csakis a mindennapi apró példákkal és figyelmességekkel változtathatunk a jelenlegi helyzeten. Szerinte a bókolás és a bókfogadás egyfajta örömjáték. Olyan kétszereplős társasjáték, amely a létező legjobb üzlet is egyben, hiszen egy-egy bókot, egy-egy mosolyt többszörösen kapunk vissza. 

Közcím: Stresszpajzs

A helyzetet némiképp nehezíti azonban, hogy mi magyarok, mint Európa egyik legstresszesebb nemzete, ebben a feszült állapotban nehezebben engedjük be az életünkbe a kedves közeledést is. Stresszes állapotban nehezebb beengedni a másikat, nehezebb bókolni, nehezebb bókot fogadni, de még a jobbkézszabályt is nehezebb betartani. Vajon mit tehetnek ebben a helyzetben azok, akik azt gondolják, ez az egy éltem van, ebben szeretnék boldog lenni? Erre a kérdésre V. Kulcsár Ildikó ars poeticája adta meg a választ. „Én nem szeretem azokat az embereket, akik az egész emberiséget akarják megváltani. Azokat szeretem és becsülöm, akik azt mondják, van ez az én mikrokörnyezetem, nekik akarok jót és örömet szerezni. Aki a nagy egésszel foglalkozik örökké, az nem biztos, hogy annyi jót tesz, mint aki azt mondja, én csak ezt a tizet boldogítom.”

Közcím: Évezredes komplexusok

„A szakmám lehetővé teszi, hogy elég sokat utazzak, így nemrég olyan helyzetbe kerültben, amiben rá kellett döbbennem, hogy nekünk magyar nőknek bármennyire elkeserítőnek érezzük időnként a helyzetünket a mindennapjainkban, mégiscsak ’fenejó’ dolgunk van” – fogalmazott V. Kulcsár Ildikó. Kijelentése alátámasztásául megosztott a hallgatósággal egy nemrégiben elkészült írást, amely szintén az ősszel megjelenő könyvének része lesz. A Nemzetközi konferencia Athénben címmel megjelenő történet egy vacsorán esett meg a szerzővel, amelyen 60-70 fős férfitársaságban húsz másik nővel együtt a just wife szerepében élvezte, amint kedvesen udvarolgató férfinépek zsongják körül. A kellemes hízelgésnek azonban a vacsora kezdete véget vetett. Ildikó és férje ugyanis ázsiai és mohamedán férfiakkal került egy asztalhoz, akiknek a saját kultúrájukban megszokott viselkedési normákat követve eszük ágában sem volt felajánlani, hogy az asztalnál ülő egyetlen nő szedjen először a tálból. Aztán ez az egyetlen nő az első korty bor után rászegeződő rosszalló tekintetek kereszttüzében a vacsora után már rágyújtani sem mert, nem ivott többet a vörösborból, sőt, egyre inkább elhatalmasodott rajta az a bénító érzés, hogy valakinek, akinek kettessel kezdődik a személyi száma, nem illik belekotyognia a férfiak társalgásába sem. „Hány ezer év kisebbrendűségét hurcolja magában! Hány ezer év elnyomása lakik bennünk, önmagunkat egyenjogúnak gondoló nőkben is!” – tolult föl Ildikóban a felismerés az este végére. Az írás tanulságát nagymamája gondolatával foglalta össze, amely szerint mindig meg kell nézni, mihez képest vagyunk szépek, okosak, tehetségesek, jobb vagy rosszabb helyzetben. Hiszen itt nálunk többé-kevésbé általánosnak tekinthető az a férji alapállás, amelyet Bus István egy harminc éve házasságban élő barátja mondott ki: „kis dolgokban a feleségem dönt, nagy dolog még nem volt.”

Közcím: Édes-kesernyés apróságok

A magyar és a külföldi tapasztalatok összevetése után érdemes azonban azt is megvizsgálni, vajon mennyiben vagyunk okai mi, nők annak, hogy nem olyan bánásmódban részesülünk a mindennapokban, amilyet szívünk szerint elvárnánk a minket körülvevő férfiaktól? Mennyiben vagyunk okai mi, nők annak, hogy nem kapunk elég bókot?

Rózsahegyi Márk szerint a kérdésre a bókolás természete adja meg a választ. „Ez egy adok-kapok játék, amely értelmét veszti, ha egyoldalú. Egy nőnek fogadnia kell a bókot, sőt, viszonoznia is. Ha így tesz, nagyobb eséllyel számíthat az elismerő szavakra egy következő alkalommal is.” Nagy különbség persze, hogy míg egy nőnek mindig ki kell mondani, amit hallani szeretne, addig a férfiak sokkal kevésbé verbálisak, így elismerések terén sem igénylik annyira a szóbeli bókokat. Akár egy pillantás vagy egy apró gesztus is fölér számukra a legcsodálatosabb bókkal. „Én a múltkor fölfúrtam egy kampót a fürdőszobában. Ezután úgy néztek rám, mint egy félistenre. Nekem ez elég volt. Felülemelkedtem önmagamon, és ezt felfedeztem a másik tekintetében, ami számomra minden szónál többet ér” – mesélte a kedvesétől kapott legutóbbi bókot Bus István.

Riasztó lehet egy férfi számára az is, ha egy kedves mondat után a nők fejében rögtön megszólal a vészcsengő azt vijjogva, ’ez meg vajon mit akarhat?’. „Magyarországon szinte elképzelhetetlen az a helyzet, hogy két vadidegen ember, egy férfi és egy nő elbeszélgethet anélkül, hogy a nőben ne ébredne gyanú. Eközben persze létezik olyan helyzet, amelyben két idegen ember úgy ül le egymással, hogy annak nem lesz lánykérés a vége. Egészen egyszerűen csak beszélgetnek egy jót. Nálunk igen gyakran erre nincs fogadókészség. Az ember leül, megvillantja a legszebb mosolyát, és rögtön érzi, hogy a másik nem is figyel igazán, mert már a hátsó szándékok után szimatol” – mesélte tapasztalatait Bus István.

Egy férfi számára az is visszatartó erővel hat, ha egy nő erőszakosan nyomul. Ildikó nemrégiben a csopaki strandon nézelődve követte figyelemmel, amint egy lány olyan erővel szállt rá egy hímneműre, hogy a bámészkodó már-már attól tartott, ott helyben, nyílt színen erőszakolja meg az áldozatot. A férfi egyetlen esélye ebben a helyzetben, hogy visszavonul, majd kiszúr magának egy barnát a távolban, aki rá fittyet hányva az öcsikéjét eteti fagyival. Egy lányt, akit ő hódíthat meg, akit ő vehet le a lábáról a bókjaival.  

            Éppolyan apróságokon múlik, hogy odafordul-e valaki hozzánk a nap elején egy kedves mondattal. Egy rosszul irányzott rezdüléssel kiüthetjük, eltéríthetjük ezeket a kedves mondatokat, amelyek pedig az egész napunkat pozitívan befolyásolhatják. Pedig elég egy mosoly, egy szemvillanás vagy akár egy félmondatnyi kedvesség is ahhoz, hogy egész napra jókedvre derítsen minket.