a van a láthatatlan munka világnapja, és úgy gondoltam, megosztom veletek ezt a történetet. A főhőst most nevezzük Évának, bár tökmindegy, hogy hívják, hiszen nem az a lényeg, hogy ezen a napon az ő "anyai minőségén" és "háziasszonyi helytállásán" csámcsogjunk, hanem hogy megértsük azt, amit csinált. Az is mindegy, hogy ezt éppen ma írom meg - nincs jeletősége, talán csak a tanulásga kapcsolódik ide, de minden nap érvényes marad az is.

Éva nem takarít - immár három éve! 

Egyébként Évánál nincs sem kosz, sem extrém rendetlenség. Az egész egy iszonyatos kiégettséggel járó mélyponton indult, és egy fenntartható családdal ért véget, de kezdjük az elején. 

Hazaértem munkából, és az akkor 11 és 13 éves gyerekeim újra felforgatták a lakást, Kismilliószor elmondtam nekik, hogy én már nem bírom tovább, amit művelnek, hogy ezt már nem tudom tovább tolerálni. Igyekeztem valami ételt készíteni, az apjuk még úton volt hazafelé. A gyerekek beültek tanulni, a ház futott. Kosz volt, mert valamit kiöntöttek, amit feltörlés helyett csak elmaszatoltak, pedig milliószor megmutattam nekik, hogy kell az ilyesmit feltörölni. A padló ragadt. Minden szanaszét volt, a kanapé párnái szertehányva, a távirányítók a kaspókban, üres zacskók a hűtőben, a konyhapult tele szennyes edénnyel, szóval ahhoz, hogy odaférjek, először el kellett volna mosogatnom. Gyorsan elmostam a nagyját, odakészítettem valami vacsorát, mert tudtam, hogy mindenki éhes lesz, fejben végiggondoltam, hogy mit milyen sorrendben hozzak rendbe, hogy élhető legyen az életünk. És arra gondoltam, mennyire gyűlölöm, hogy ezt minden áldott nap nekem kell csinálni. Álltam a kaja felett - sosem fogom elfelejteni, hogy currys csirkét csináltam, basmati rizzsel, amit előzőleg mindenki leokézott. Alig vártam, hogy elkészüljön. Egyik kezemmel a mosogatógépet kapcsoltam be, a másikkal a kaját kevertem, és közben egyre pocsékabb lelkiállípotba kerültem. 

A férjem, aki mint kiderült az egészből még csak észre sem vett semmit! 

Hazajött a férjem, aki rám, akinek az egész átkozott kuplerájhoz semmi köze nem volt, szóval rám nézett és szemrehányóan azt mondta: - Mi ez a disznóól? - Ő természetesnek vette, hogy ez az én dolgom, hiszen világéletemben én voltam a felelőse. Soha nem mondtam neki, hogy igényelnék ebben segítséget. 

Akkor még mentegetőztem egy kicsit, hogy a gyerekek voltak, de nem kértem meg, hogy mossa már fel, míg én végzek, hanem folytattam a mártír anya drámámat. Leültünk, az asztalhoz, mindenki megkapta a frissen elmosott tányérba a frissen főtt vacsoráját, és a gyerekek elkezdtek finnyáskodni, hogy ők mégis inkább egy szelet kenyeret ennének, mert ez a sárga kaja nem ízlik. Természetesen kóstolás nélkül, úgy, hogy előzőleg megegyeztünk a menüben.

Úgy éreztem, hogy ez a szeretettel, erőm utolsó tartalékából megfőzött étel, amihez minden alapanyagot én vettem meg, cipeltem fel, pakoltam be, majd elő, raktam össze, jelképezi azt, amibe engem vesz a családom. Semmit nem érek. Nem bőgtem el magam, hanem jéghideg nyugalom szállt meg. 

Közöltem velük, hogy mostantól én nem takarítok többé, nem főzök és nem is fogok mosni rájuk! 

Nem vettek komolyan, azt hitték, hogy csak a szokásos drámázás, amiatt, hogy rendetlenkednek. És hogy majd úgyis meg lesz csinálva. Hát nem lett. A földön ott maradt a koszfolt. Rettenetesen éreztem magam miatta, de úgy gondoltam, hogy ha őket ez nem zavarja, akkor engem sem fog. Egyáltalán nem léptem be a gyerekek szobájába. A férjemnek elmondtam, hogy mit gondolok erről. Döbbenten ült. Soha nem gondolt még bele abba, hogy amit én csinálok, az valójában mennyi munkát jelent. Elhatároztuk, hogy ezeket a feladatoket elosztjuk. Például hogy ő viszi ki mindig a szemetet és ez mindig mostantól az ő dolga, és nem segít nekem, hanem teljes felelősséggel az övé. 

Eleinte volt próbálkozás arra, hogy majd én megunom, és úgy is megcsinálom! Az a bizonyos szétkent koszfolt bizony 61 (!) napig volt a padlón. Retkesen fekete és továbbra is ragadós volt. Végül a férjem agya szállt el, és ordította le a gyerekek fejét, hogy amit odaborogattak, azt mossák már fel végre! Ez is hatott. 

Elosztottuk az összes feladatot - a gyerekek és egymás között. A gyerekek természetesen egy csomószor ki akartak bújni az őket érintő feladat alól. Például a mosás szétválogatása és berakása  a mosógépbe, a mosógép elindítása a gyerekek feladata lett volna. Azonban nem csinálták meg. Egyszer jeleztem, majd a saját holmimat külön kimostam és elpakoltam. Egyáltalán nem foglalkoztam a ruháikkal. Amikor elfogytak az alsóneműk és a zoknik, és jöttek, hogy nincs több, én közöltem, hogy akinek a dolga volt, nem végezte el. Én a magamét megcsináltam, mivel nekem szükségem volt a holmimra, de mivel a szabadidőm terhére az ő felatát végeztem el, így sajnos elmarad a hétvégi program amire készült, mert azt az időt fogom magamra fordítani, amit most én veszek el tőle. 

Többé nem takarítottam - nem volt rá szükség

Az egész család élete megfordult. Nagyon sokat tanultam ebből, mert kiderült, hogy mik azok a dolgok, amelyek valójában engem zavarnak, a többiek észre sem veszik. Ezeket a feladatokat kénytelen voltam a jó közérzetem érdekében megtartani.  Beláttam, hogy a cseppmentes mosdótükör rajtam kívül a lőtéri kutyát sem érdekli, soha nem lesz megcsinálva, ha én nem teszem meg. Ugyanígy a klotyó aljának letörlése, vagy a mosogatógép belsejének kitakarítása. Ezek a feladatok rajtam maradtak. 

A jól beosztható feladatokat, mint a felmosás, vagy a gépek használata, könnyű volt rendszerbe tenni és kiosztani. Kisi idő múlva, mikor a gyerekek rájöttek, hogy következménye van annak, ha nem végzik el a feladataikat, egyszerűen mindenki megtette ami a dolga volt.

Nem szóltam többé a gyerekeim életébe - sosem takarítottam többé a szobájukban! Azt hiszed, hogy csótányinvázó tört ki, és háborús veteránok kerültek elő a szoba mélyéről a kuleráj alól? Tévedsz! A gyerekek egyszer csak rájöttek, hogy nem kényelmes a koszban élni, és segítséget kértek. Kialakítottunk egy rendet, amit képesek fenntartani. Az egész viszonyunkat megjavította, hogy én nem törtem be folyvást a terükbe, de adtam lehetőséget arra, hogy maguknak alakítsanak ki rendet. 

A fenntartható rend

Amit megtanultunk, az volt, hogy a fenntartható renddel tudunk csak együtt élni. Ezért mindenféle megoldásokat kerestünk a rendszerezésre, vagy a holmik elrakására. A lomok és a másnak még jó lehet jellegű holmik kiszelektálása után sokkal könnyebbé vált a rendszer megalkotása, és annak fenntartása is. 

A gyerekek hozták a megoldások javát! 

A net tele van olyan life hack videókkal, amiből meg lehet tanulni pólót hajtogatni, vagy rendszerbe tenni az ágyneműket. A gyerekeim imádják az ilyen videókat és rendszerint ki is próbálják őket. Sikerült egy dobozos tárolási rendszert felállítani, amibe nagyon könnyű betenni és kivenni a dolgokat. A gyerekek módszereit pedig mindig örömmel fogadjuk, és együtt nézzük meg, hogy be tudjuk-e illeszteni az életünkbe. 

A kütyümániás mekkája - a háztartás! 

A férjem világ életében kütyü bolond volt. Ám korábban telefont és drónokat, konzolt és autós izéket vett, most teljes lélekkel el tud merülni a mosógépek és automata porszívók világában, és napestig olvassa a terméketeszteket, hogy a legjobbat vásárolhassa meg, amit majd programozni lehet. Én pedig nem takarítok többé. Erre vannak a gépek. Főzök, mert azt imádok, és mostanában érdekes módon a fura sárga ételek is elég jól elfogynak, mert mindenki érti, hogy mivel jár egy dologgal hosszen fáradozni. Rendet tartok ott, ami nekem fontos, és soha, de soha nem dolgozom már mások helyett. 

Ez a módszer nagyon sokat adott nem csak a gyerekeim önállóságához, de a párkapcsolatunkhoz is. Egyszerűen őszintébbek vagyunk egymással, és a problémák megbeszélése is könnyebben megy. Van, hogy kis időre átvesszük egymás feladatát, de pontosan látjuk és tudjuk, hogy ez nem örök időre, hanem csak egy, vagy két alkalomra szól. 

Ha unod a takarítást, és nem egyedül élsz, akkor nincs más hátra, mint vállald be a koszt egy darabig, hogy lásd, kinek mi a fontos, kinek melyik terület tetszik, kinek mi számít, és mi az, ami téged zavar igazán. 

A láthatatlan munka mindig ott marad - de nem kell az egészet neked csinálnod! 

fotó: depositphotos