Úgy ültem be a terápiára, hogy velem nagyon nagy baj van. Ezt persze az anyámtól tudtam, aki folyamatosan, mióta csak élek, elégedetlen volt velem. Soha nem ismertem addig a szorongásmentes állapotot, ezért fogalmam nem volt róla, hogy én folyamatosan szorongok. Ez volt az alapállapot, amiben léteztem. Azért gondoltam, hogy hozzájárulok ehhez a cikkhez, mert azóta már tudom, hogy gyerekek, fiatalok, felnőttek milliói élnek így. Akik nem tudják, hogy szoronganak, folyamatosan és egyfolytában. És azt hiszik, hogy nagy baj van velük. Szeretnék segíteni, hogy ki merjétek mondani ti is. Hogy eljussatok a terápiába.

Tudd: soha nem vert meg!

Lehet, hogy te is utálod az anyádat, és téged vert is, de engem nem.  Én csak folyamatosan kevés voltam neki. Ott indult, hogy egyedül nevelt. Egy nős férfitől lett terhes, aki mégsem hagyta el a feleségét (sosem tartottuk vele a kapcsolatot, felnőttként sokáig nem mertem megkeresni!) és én vesztemre hosszú, sűrű, vörös hajat örököltem. Apám családjában voltak ilyen „ír típusok”, ahogy a nagyanyám mondta. A mi családunkban, vagyis anyám oldalán mindenki inkább barna hajú, barna szemű volt. Anyám is. Karcsú, vékony, mindig elegáns, barna hosszú hajú, művelt szépség. Ő azonban nem ír típusnak nevezett. Ő azt mondta: zsidófajzatokra hasonlítok. Ezt pedig úgy tudta mondani, amikor mások dicsérték a vörös hajamat, mintha valami undorító dolgot kéne kiköpnie.

Undorítónak találtam, ahogy kinézek

Hófehér, napra érzékeny, puha tónusú a bőröm, fenékre hízom, kis mellem van. Nagyon oda kell figyelnem, hogy mit eszem, hogy ne hízzak el, míg anyám folyamatosan vékony tudott maradni, jóformán bármit evett. Míg kicsi voltam, hol édességgel tömött: - Nem eszik ez a gyerek, legalább ennyi lesz benne! – magyarázta nagyanyámnak, majd két nap múlva fogyókúrára fogott. Súlyos táplálkozási zavarom lett kamasz koromra, de még ezzel sem jutottam el orvoshoz, mivel anyám folyamatosan tagadta, hogy bármi baj lenne. Eljött az a pont, az érettségi előtti év végére, amikor már semmi étel nem maradt bennem. Azon a nyáron nagyanyámhoz vitt, aki kanalanként diktálta belém az ételt, és szó szerint belém szeretgette a falatokat. Túléltem valahogy, szerintem nagyanyám végtelen szeretete és türelme volt a kulcs. Soha nem erőltette, de folyamatosan adogatta az ételeket, beláttam, értettem, hogy szükségem van minden tápanyagra. Utána olvastam annak, ami velem történik és én is nagyon akartam, nagyanyámért.

Az ötös sem volt elég jó – de a könyvekkel túléltem a terrort

Szerencsére mindmáig úgynevezett „szivacsagyam” van, amit egyszer elolvasok, az rögzül. Mivel anyámtól folyamatosan tartva nem nagyon vágytam láb alatt lenni, így az olvasásba menekültem. A hangoskönyvtártól kezdve mindent, a letölthető és elolvasható és kölcsönkérhető irodalom egészét elolvastam úgy második általánostól kezdve. Ez volt a másik stabil pont, ami segített anyámat túlélni. El tudtam menekülni a történetek színes világába. Mivel „zsidóforma” voltam anyám szerint, így meg akarván érteni magam, rengeteg második világháborús irodalmat olvastam. Anyám pedig nem csak nárci, hanem náci is lett ez idő alatt. Folyamatosan rasszista kijelentéseket tett, támogatta – pénzzel is- azokat a szervezeteket, amelyekről az általam olvasott irodalomban leginkább tartózkodni kellett volna.

Hallgatással büntetni a legnagyobb kínzás

Sokáig nem is hallottam arról, hogy a hallgatás a legnagyobb büntetések egyike, mivel nagyanyámmal tudtam beszélgetni. Ő volt nekem a támasz, a biztonság, szerintem ha ő nincs, megfagyott volna a lelkem. Anyám testileg – mivel kínos lett volna a számára, ha nem így van – tökéletesen ellátott. Nagyon igényes ruhákat vásárolt nekem, és leszidott, ha bármelyiket is elkoszoltam, vagy valami baja lett, ugyanis a mi családunkban (Ezt folyton mondogatta!) ez nem szokás, mi adunk magunkra. Kényszeresen félteni kezdtem a ruházatomat, amire sajnos az általánosban pár fiú rájött, és folyamatosan bántottak azzal, hogy tönkretették, vagy bekoszolták a holmimat. Anyámnak eleinte nem mertem szólni, azt hittem, hiábavaló lesz, de egyszer, mikor már nem bírtam, elmondtam az igazat.

Máskor sosem hallgatott meg, vagy semmilyen reakciót nem adott a szavaimra, a ruhák védelmében képes volt kiállni. Utólag jöttem rá, hogy a pénze és a ruhák miatt, nem pedig miattam lépett fel, akkor azonban egy ideig képes voltam szeretni anyámat. Azt gondoltam, hogy szeret. Máig nem tudom, mit tett, vagy mondott, de a fiúk teljesen leszálltak rólam. Ők is elkezdtek levegőnek nézni, ez pedig elterjedt a többiek közt – azzal telt az általános iskola, hogy úgy éreztem, hogy én nem létezem. Jól példázza, mennyire el tudtam szürkülni, hogy több tárgyból is csak év végén feleltem, mert a tanárok elfelejtettek engem is szamon kérni!

Az érettségi és a pokol

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor az emelt szintű, jeles érettségimmel, nagyon büszkén hazamentem. Anyám kinyitotta az ajtót, rám nézett, megvetően, undorral, majd fordultában csak annyit mondott: - Nagyanyád meghalt, öltözz, megyünk a temetést intézni!

A hatalmas érzelmi hullámzástól, az euforikus boldogságtól, hogy nekem minden vizsgám jeles lett, ami egyet jelentett azzal, hogy bárhová felvesznek, ahová akarom,  a pokol mélyére, hogy az egyetlen érzelmi támaszom, az én imádott nagyanyám, akivel még reggel beszéltem, most nincs többé, és nem is oszthatom meg vele az örömem, rosszul lettem. Hányni kezdtem, majd elájultam. Arra eszméltem, hogy anyám erősen pofoz, közben ráz és ordít: - Nincs szükségem még a te hisztidre is, takarítsd le magad te gusztustalan teremtmény! Nem szégyelled magad, hogy összehánytad a fürdőt, hogy nézel ki?

Én pedig – mit is tudtam volna mást tenni, hát szégyelltem magam. És meghaltam belül. Elmentem anyámmal – aki meg sem kérdezte, hogy sikerült az érettségim. Végig csináltuk az egész temetést, én hallgattam és gyászoltam. Majd eljött a nap, amikor a hagyatéki tárgyalásra került a sor. Nagyanyám egyetlen unokájaként engem jelölt meg egyedüli örökösnek, végrendeletében leírva, hogy leányának már életében kiadta a köteles örökrészt, és mindenét rám hagyja. Döbbenten ültem. Anyám forrt a dühtől, de semmit nem tehetett. 18 voltam és felnőtt. Hazaértünk és felrobbant a bomba.

Kígyó voltam és szűzkurva

Anyám ordított. Soha addigi életemben nem ordított velem, csak semmibe vett, vagy ócsárolt. Ezt az arcát nem is ismertem. Azt gondoltam, hogy nincsenek érzései. Akkor azt hittem, megüt, de nem tette. Mindennek lehordott. Örökséghajhásznak, kígyónak, aki addig hízelgett az öregasszonynak (ő mondta így) míg kisemmiztük őt. Akkor jelent meg a szívemben először a gyűlölet. Anyám bevágta az ajtót maga után és elrohant. Én jéghideg józansággal felhívtam egyetlen barátnőmet, és megkértem, hogy a bátyjával sürgősen jöjjenek értem. Két nagy bőröndbe és egy nagy táskába raktam a holmimat, főleg könyveket és tanszereket, némi ruhát, és a nagyanyám képeit és ajándékait. Felmarkoltam nagyanyám házának a kulcsait és kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva mindent.

Egyetem, ahol azt hittem megszerelem és megszeretem magam

Orvosnak készültem, de egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis a pszichológia karra jelentkeztem át. A jegyeim alapján megfeleltem. Valójában nem vagyok, nem voltam és nem is leszek alkalmas pszichológusnak, de fatális tévedésem vitt rá, hogy végül megértsem, mire is jó ez az egész, és három teljesen érdektelen és szenvedős félév után megrázzam magam és visszatérjek az eredeti tervemhez. Érteni akartam magam. Érteni, hogy mi zajlik bennem, hogy ki vagyok én, hogy a nagyanyám annak ellenére, hogy egy ilyen stréber, ronda, undorító alak vagyok, mégis szeretni tudott engem. Ott laktam a házában a bútorai, a ruhái közt, átvettem az illatát. Nem változtattam meg és nem dobtam ki semmit. Végül nem tudtam meg magamról túl sokat, de azt igen, hogy mire nem vagyok jó. És szereztem néhány igazi, kedves barátot, akik aztán elvégezték az egyetemet. 

A barátaim voltak a szerencsém

Magamtól soha nem mentem volna terápiába, de a volt osztálytársam hívott, hogy szüksége volna rám, mint esetre. Részben ismerte a gyerekkoromat, de kezdőként majdnem belém tört a bicskája. A szupervizora szerint keményen belehúzott a közepébe. Három évig jártam hozzá végül. Nem csak a terapeutám és a barátom volt, hanem tényleg a támaszom, a bennem zajló folyamatok őre is. Segített megérteni mindent. Kimondani, hogy gyűlölöm anyámat, és hogy ehhez jogom van. És segített megérteni, megbocsátani, de nem kényszerített rám semmit. Ahogy hozzá jártam, megismertem egy férfit, aki az életem része lett. Lassan kinőtt bennem a léleknek az a része, aki addig gúzsba kötve hevert a szívem mélyén. Most gyermeket tervezek, és tudom, hogy én már képes leszek egészen más anya lenni, mint az enyém. Azon, hogy majd megmutatom-e neki az unokáját, még gondolkodom. Lassan egy évtizede, hogy egyáltalán nem is láttam. Tudom, hogy él, de nem keres.

Ha úgy érzed, hogy te is gyűlölöd anyádat, szeretném, ha tudnád, hogy ehhez jogod van, és van megoldás a számodra is.Keress valakit, aki segít kimondani, feldolgozni. 

(A történetet lejegyezte a Családinet szerzője)

Fotó: Gabby K - Pexels