1. A Facebook egy nagy rakás kamu…

…nyakonöntve vetítéssel és még az is ki van Photoshoppolva. Legalábbis biztosan gondoltad már ezt a tökéletes családi fotók és a rajtuk szereplő hibátlan külsejű, sugárzó anyukák, katonás rendben, fegyelmezetten pózoló bűbájos gyerekek és a velük önfeledten kacagó apukák láttán. Amitől persze rögtön befeszülsz, mert úgy érzed, te valamit rosszul csinálsz, és a családi életetek egy nulla. Valaki mindig:

• a főztjének fotóival (épp csak összedobtam valamit!),
• varrott, horgolt babaholmik tömkelegével (jaj dehogy nehéz, csak pár perc!),
• saját készítésű gyerekjátékokkal (igen, nálunk a gyerek a legfontosabb!)
• minden hétvégi családi kirándulások fotóival (mi mindig együtt vagyunk!)

tölti meg az üzenőfalat.

Ilyenkor emlékeztesd magad arra, hogy a kirándulós fotón nem látszik, milyen rumli maradt otthon, a horgolt kisnyuszi fotóján nincs rajta a nagyi, aki megfőzte közben az ebédet. Aki ilyen szinten a facebookon villogtatja, hogy milyen első osztályú anya, arra vagy ráomlik a konyha a kamera látószögén kívül, vagy bejárónőt tart, de valamiről egész biztosan lemond cserébe. Szóval ne érezd rosszul magad! Se magaddal, se gyermekeddel szemben ne támassz irreális elvárásokat, ne kínozd magatokat „bezzeg”-családokkal. Nem vagy rossz anya, nyugodj meg szépen. Ha főzöl, takarítasz, nincs idő kézműveskedni, ha rohangálós napotok van, bizony csak mirelit jut a fagyóból – és ez így van rendjén még akkor is, ha nem tűri meg a Facebook kékjét egy-egy napotok.
 

2. Más gyerek már rég túl van ezen? Nagy kaland!

A szomszéd néni unokája már elindult, az ovis legjobb barátotok már suliba megy, a kollégád gyereke pedig egy évvel előbb érettségizik. Ráadásul egyikük sem éri be a sima büszkélkedéssel – amely teljesen jogos –, hanem tudományos igazolást is lobogtatnak minderre.
Ha netán egy udvariasan hitetlenkedő „Nahát!”–mosollyal elintéznéd a dolgot, rögvest kiderül: a védőnőtől az iskolaorvoson és a fejlesztőpedagóguson át a tanárokig, mind egyöntetűen állítják, hogy a szóban forgó gyermek ”fejlettebb, intelligensebb, érettebb”, egyszóval „sokkal valamibb” a te csemetéidnél. Bármerre nézel, mindenhol akad egy gyerek, aki valamiben megelőzte a korát – a te gyerekeid meg „csak” normálisak? Nos, végy szépen egy mély levegőt és lassan, tagoltan mondd ki:
Ez. Nem. Szégyen. Sőt. Normálisnak lenni jó!
A „fejlettebb” gyerekek szülei állandóan azzal traktálják környezetüket, hogy az ő gyermekük többre képes – ennél fogva idővel tanáraik, edzőik többet is fognak várni tőlük, s így állandó nyomás alá kerülnek majd. Ezt pedig kevés gyermek fogadja jól, előbb-utóbb visszaesnek a „normális” szintre, később pedig akár el is maradhatnak társaiktól.
Felnőni maraton, és aki a szülei nyomására már kiskorában sprinttel indít, az hamar kifullad, majd kipereg a mezőnyből. Ha azonban a te gyermeked mindig azt hallgatja, hogy mindenki szebb, jobb, okosabb nála, egy idő után elhiszi és nem is akar majd jobb lenni másnál – hiszen „úgysem sikerül”, tehát ő is kipereg.
Mindig saját magához hasonlítsd a gyermeked. Nem az a nagy dolog, hogy lassabban fut a szomszéd Pirikénél, hanem az, hogy múlt héten még csak négyest kapott tesiből, ezen a héten pedig ötöst – ezért pedig meg kell dicsérned, akkor is, ha nem ő lett a legjobb.
A szomszéd néninek pedig mondd meg, hogy menjen el a jó… messze lévő sportcsarnokba, és feltétlenül szurkoljon helyetted is az átlagon felüli unokájának a futóversenyen.
 

3. Jegyzetelj!

Az anyai szerepek sokaságából az egyik legfontosabb a családi logisztikai koordinátor – te vagy a főszervező, ha te nem lennél, valószínű senki nem érne be időben suliba, munkába, vagy edzésre – nem készülnének el az uzsonnák, nem fizetődnének be a kirándulások, na és ki ülne a szülői értekezleten? A legtöbb családban ezek mind Anyára hárulnak, és óriási kihívás mindent észben tartani.

Akár teljes és pontos heti időbeosztást is írhatsz a családnak, főleg, ha hajlamosak vagytok elcsúszni az idővel. Ha mindent lejegyzel, nem érzed majd úgy, hogy a füleden már kifolyik a sok tennivaló, nem leszel feszült, ideges és voilá, mindenki boldog.
 

4. Havi egy este anyáé és apáé

Nekünk a védő néni tanácsolta, hogy az első gyermekünk hat hónapos korától mindenképp tartsunk egy „randiestet”. Nem tartottuk be – most pedig, egy évvel később, mint az őrültek kezdtük pótolni a dolgot, mert rádöbbentünk, mekkora nagy szükség van rá.
Természetesen, ahogy gyermeke születik, az ember Szívem, Drágám, vagy Nyuszikám helyett Anyussá, Apucivá és ezek variánsaivá avanzsál, és ez a szerep lesz a legfontosabb – de koránt sem az egyetlen. A gyerek nem csak egy kis zsarnok, akinek minden időtökre és energiátokra szüksége van. A gyermek egy növekvő, fejlődő önálló lény, aki rólatok vesz mintát, akinek ti adjátok a biztonságot, ennek okán pedig egymást szerető szülőkre is épp olyan nagy szüksége van, mint arra, hogy vele foglalkozzatok. Az, hogy szeretitek egymást és bíztok egymásban, biztonságot ad, melyben nyugodtan fejlődhet, a ti szerelmetek ad neki mintát a későbbiekre, amikor ő is párt választ.
Nem boldog és kiegyensúlyozott az a gyermek, akit minden hétvégén programokra cipelnek, de közben szüleik érdemben hetek óta nem szóltak egymáshoz. Az ilyen szülői kapcsolat kiüresedik, kihűl, és előbb vagy utóbb menthetetlenül tönkremegy. Nem kell nagy dolgokra gondolni! Természetesen szervezhettek komplett mozis, romantikus, vacsis, gyertyafényes randit, de az intimitás és szerelem megóvásához elég az is, ha kicsit kiültök néha az erkélyre, tetőre egy pohár bor erejéig, vagy csak sétáltok egyet a környéken. Mindössze húsz perc – ennyi a gyerekeknek nem fog hiányozni a közös játékidőből, ám annál többet ad nekik (is) hosszú távon, ha azt időnként egymásra szánjátok.
 

5. Fogadd el a segítséget!

Sok nő érzi úgy, mikor az első gyermeke megszületik, hogy életében most először sikerült letenni valamit az asztalra, hogy a terhesség és a szülés a legelső és legnagyobb dolog, amit igazán egyedül sikerült véghezvinni. Ez az érzés nagyszerű, ám gyakran társul hozzá egy amolyan „anyaharcos” dolog. Az ember lánya amazonná válik, hirtelen mindenre képes egyedül, aki csak felemeli csemetéjét, annak azonnal kikapja a kezéből.
Persze eközben is záporoztatja az illetőre (apára, nagymamára, keresztmamira…) az instrukcióit, hogy hogyan kellene tartani a babát. Egy séta a kisboltig szóba sem jöhet, amíg a nagymama vigyáz rá, vagy hogy az épp látogatóba jött barátnők egyike megfogja a picit, amíg anya pisilni megy. Az ilyen elzárkózó hozzáállás továbbgyűrűzhet a gyermek nagyobb koráig is, attól függően, mennyire van szüksége az édesanyának a megerősítésre és arra, hogy rendszeresen odavághassa: „Még az apja sem segített soha, egyedül csináltam mindent!”
Ebben több rossz is van. Egyrészt vérig sértesz mindenkit, akivel azt érezteted, hogy senki más nem ért hozzá, csak te – másnak is van gyermeke, szuper védőnője, aki felvilágosította, van, aki végzett babatanfolyamot, és biztos mindenki utána tud olvasni a neten. A rosszabb része a dolognak, hogy miután mindenki úgy tapasztalja, nem fogadsz el segítséget, egy idő után nem is fogják felajánlani – ez különösen igaz az apukákra. Mindenki eltávolodik tőled, te pedig végtelenül kimerültté (türelmetlenné, hisztissé, stb.) válsz rövid idő alatt, így szuperhős anyuból egy roppant nagy problémává vedlesz át. Hidd el, több elismerés és vállon veregetés jár azzal, ha időnként odaadod apának – ha túl magasra dobálja a kacagó lurkót, fordulj el –, és amíg játszanak, megnézegetsz egy pár receptes könyvet és sütsz egy finom sütit. Ha magadévá teszed ezt a hozzáállást, egy-egy fejezet a kedvenc könyvedből, néhány epizód a kedvenc sorozatodból is belefér majd. A végeredmény ugyanaz, mint két ponttal feljebb: a munkák elkészülnek, te nem borulsz ki és mindenki boldog.
 

+1: Lazíts!

Ne izgulj folyton amiatt, hogy mit gondolnak mások, hogy hogyan „kellene” csinálnod a dolgaidat a gyerekek körül. Persze véleménye mindenkinek van, a sarki kisboltostól a postáson át a kéményseprőig, de aki beleszólós típus, annak a legtökéletesebb neveléshez is lesz hozzáfűznivalója. Biztosan gyakran úgy érzed - főleg az első gyermeknél –, hogy mindenki téged néz és téged minősít, mégpedig negatívan. Hogy biztos feltűnik az apró pecsét a pelenkázó táskán (a fenébe, tegnap lebukta és nem mostam ki!), hogy felemás a hajgumija (hova tűnhetett a mályvarózsaszín?), vagy ha nem a legújabb a cipője (istenem lemotorozta az orrát, hajléktalannak néznek…).
Hidd el, nem az ilyen külsőségeken, semmiségeken múlik, hogy valaki jó anya vagy sem, és ezt nem is minősíti senki, nem érdemes izgulni miatta. Bizton állathatom, ez csupa olyasmi, ami a lőtéri kutyát sem érdekli. Tényleg. Tudod, honnan tudom? Nemrégiben felöltöztettem a kisfiamat tetőtől talpig pasinak. Kockás nadrág, kisautós kék ingecske, baseball-sapi, ennivalóan férfias baba-edzőcipő. Mindez szemet kiverően kék babakocsiban. És mit bírt tőlem kérdezni a legelső néni a postán? „Jaj, milyen aranyos! Kisfiú vagy kislány?”

Fotó: komposita / pixabay