De hát én csak…

Biztos ismered a történetet a békáról, akit beletettek egy hideg vízzel teli edénybe, és melegíteni kezdték a fazekat. A béka fokozatosan hozzászokott, mígnem megfőtt a forró vízben.

Hát így vagyunk a bántalmazó párkapcsolattal is. Amikor a pár összeházasodik, még minden rendben van, majd fokozatosan kezdenek elromlani a dolgok. A legtöbb áldozat nem érez mást, csak zavarodottságot, értetlenséget, szégyent, és felelősnek tartja magát azért, mert a bántalmazó nem érti meg őt, esetleg mert önkéntelenül is feldühítette a társát. Ha a társa gyakran ingerült, akkor megpróbálja kideríteni, hogy mi szokta őt felbosszantani, és aztán megpróbálja elkerülni ezeket a helyzeteket.

Nagyon sok nő keres meg azzal, hogy szeretne kommunikációt tanulni, mert úgy érzi, nem tudja elég pontosan kifejezni magát, és a párja emiatt rendszeresen dührohamokat kap. Többségüknek hosszú hetekre, hónapokra van szüksége ahhoz, hogy felismerje: akárhogy is igyekszik, a párja nem is akarja megérteni őt, csak a dühét vezeti le rajta.

Az áldozat egy bántalmazó kapcsolatban folyamatosan azt éli meg, hogy elfogadhatatlan és értéktelen, ám ennek ellenére folyamatosan reménykedik, hogy egyszer a párja meg fogja érteni, hogy mennyire bántóak a megjegyzései és a viselkedése. Mivel ez szinte soha nem következik be, az áldozat egyre inkább félni kezd a társától – még akkor is, ha soha, egyetlen ujjal sem nyúlt hozzá. Ezt a félelmet tovább fokozza, hogy rendszerint akkor éri támadás a párja részéről, amikor éppen nyugodt, kiegyensúlyozott vagy éppen nagyon örül valaminek.
 

Vidd már odébb a nagy seggedet!

A bántalmazás létét felismerni azért is nehéz, mert a bántások többnyire négyszemközt történnek. A bántalmazó gondosan ügyel arra, hogy kifelé eljátssza a tökéletes partner szerepét. Így aztán amikor a bántalmazott a családjának, barátainak panaszkodni kezd, a környezete csodálkozva néz rá: „de hát olyan jó ember! Mindenkinek vannak hibái. Nézd el neki!”.

Az áldozat pedig nem érti, hogy mi történik, mert össze van zavarodva, ugyanis a támadások újra meg újra váratlanul érik. Például ellenkezés formájában. Mond valamit az áldozat, mire a bántalmazó azonnal letorkollja: „hogy gondolhatsz ilyen baromságot!” Majd következik a leszólás: „te tiszta hülye vagy, mindent felfújsz, /már megint kezded, /fogalmad sincs, hogy miről beszélsz”. Nagyon gyakori a viccnek álcázott erőszak: „vidd már odébb a nagy seggedet!”. Ha ezen megsértődsz, akkor te vagy a hülye, aki nem érted a viccet…

A viták során a bántalmazó mindent elkövet, hogy megakadályozza az igazi párbeszéd kialakulását. A következő mondatokat használja legszívesebben: „Hagyjál békén ezzel a szarral!”, „Fogd már be! Ki kérdezett?” „Ne hisztériázz!”. „Torkig vagyok a rinyálásoddal!”. És ha ez még nem volt elég, akkor jönnek a vádak: „Te nem vagy normális!”, és „Az a baj veled, hogy…”. Ez utóbbi mondat tetszés szerint folytatható. Ha pedig ez sem segít az áldozat lenyomásában, ott vannak a jól bevált fenyegetések, zsarolások: „Ha nem csinálod azt, amit én akarok, akkor elhagylak /szeretőt tartok/ elválok/soha többet nem látod a gyerekeket”. A végső megoldás pedig egy igazi nagy dühkitörés csapkodással, tárgyak falhoz vágásával, ordítással.
 

Miért nem vesszük észre?

Ha erre most azt mondod, hogy persze, ez minden házasságban előfordul, akkor sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Ez nem fordul elő minden házasságban, és nagyon nem normális! Csak azért tartod annak, mert valószínűleg ilyen környezetben nőttél fel, és mindennapos volt számodra, hogy a szüleid és a tanáraid hasonlóan bántó dolgokat mondtak neked.  Sajnos nincs olyan gyerek, aki ne találkozott volna hasonló stílusban kommunikáló tanárral, szülővel vagy rokonnal. És ez itt a legnagyobb probléma. A legnagyobb természetességgel tűrjük el, hogy így beszéljenek velünk, és megmagyarázzuk a dolgot azzal, hogy „igazából jó ember, csak egy kicsit ideges”. Megtanultuk, hogy nem bízhatunk az érzéseinkben, mert amikor bántottak minket, és sírtunk, az volt a válasz, hogy „nincs okod bőgni, azonnal hagyd abba!”. Aki hasonló bántalmazó környezetben nő fel, megtanulta, mert gyakran mondogatták neki, hogy ő logikátlan, túlérzékeny, mindig csak veszekedni akar, verseng, és mindig neki kell, hogy igaza legyen. És a végén elfogadta mindezt, és elkezdett kételkedni önmagában, a saját észlelésében és értékeiben. A végén pedig elfogadta azt is, hogy ezt a bánásmódot érdemli, és nincs joga ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak vele.

Amikor pedig felnő, nem lát semmi kivetnivalót abban, ha a párja időnként dührohamot kap, és elmondja őt mindenféle ostobának.
 

A változás kezdeményezése

A változás első lépése, amikor az áldozat felismeri, hogy ez nem normális és nem természetes. Hogy mások párkapcsolata nem így működik, és lehetséges olyan társat találni, aki nem kap dührohamot, és nem akarja őt elnyomni. Ezt persze nehéz elhinni, ha csak ilyen embereket és kapcsolatokat lát maga körül… A második lépés, hogy az áldozat felismeri: nem vele van baj. A társa nem azért bánik így vele, mert bármiféle gond lenne az ő személyiségével, hanem azért, mert uralkodni akar rajta, és ellenőrzése alatt akarja tartani.

Különösen nehezíti a helyzetet, ha a bántalmazó azt állítja, hogy ő nagyon is szereti a társát, és mindezt az ő érdekében teszi. Fontos megérteni, hogy a szeretet nem birtoklást jelent! Nem azt jelenti, hogy boldoggá akarlak tenni, mégpedig a saját elképzeléseim szerint. Ha akarod, ha nem. Ez birtoklás és bántalmazás, bármit is állít a társad!

A bántalmazás felismerésétől általában még hosszú út vezet a bántalmazó elhagyásáig, ugyanis a bántalmazó mindent elkövet, hogy visszaédesgesse magához a menekülni akaró áldozatát. A végső menetben pedig minden fenyegetést és manipulációt be fog vetni, hogy megtartsa hűséges alattvalóját. Egy vérbeli bántalmazó elhagyásához sokszor külső segítségre van szüksége az áldozatnak. 

Fotó: Gideon Wright/flickr