A reggeli wc-ügy
Szóval reggel van. Fél 7. Mindenki kel. Kutya is vígan nyújtózkodik, de ő az egyetlen a családban, aki pontosan tudja, hogy csak akkor tojik, ha itt az ideje és nem vinnyog, nem dumál, hanem vár türelmesen. A gyerek is megkapja a kávéját, csak úgy, mint az alfahím és én is. Mindenki békésen ébredezik, ásítozik, majd szinte egyszerre tudatosul bennünk, felnőttekben, hogy budira kell menni. Én, a magam 2 percével villámgyorsnak számítok, ezért szeretek elsőbbséget élvezni, szerintem logikus. Na, de amikor a pasi leül szent helyére - úgymond bevonul az irodájába, vagy megbeszélése van kula úrral (elképesztő, hogy a férfiak mennyi mindent tudnak erre az alapvető tevékenységre kitalálni, nekem időm sincs erre) -, telefonnal a kezében, akkor érdekes módon a gyereknek is rögtön dolga akad és meg is jelenik a budi ajtóban a dobfelszerelésével együtt, mert ugye ami épp a gyerek dilije, azt magával hurcolja igen, oda is.
Innen indul a hidegháború, vagyis várni kell, vagy azonnal felpattanni, de hát hogyan is lehetne felpattanni a dolgok kellős közepén? Úgy gondolom, egy felnőtt elvileg még mindig jobban tudja kontrollálni ezt a feladatot, ezért parancsszóra követelem, hogy szálljon le a wc-ről, mielőtt a gyerek nyakig összeszarja magát. Persze ő egy nagyon toleráns ember, igyekszik is, miközben próbálom a gyereket és a kutyát is kitessékelni az ajtóból, hogy ne bámulják már szerencsétlent. Amikor a gyerek már látszólag a lelkét is kiizzadja, hogy eljusson a klotyóra, akkor eszébe jut, hogy a tabletjét nem hozta, azért feltétlenül vissza kell menni, de mire mindez eszébe jut, nekem újra kellene mennem. Kávés és cigis vagyok, nem megy egyszerre, na.
Gyerek a budin: minimum 20 perc. Alsóhangon. Én azonban másfél perc elteltével elkezdem sürgetni a gyereket, hogy ugyan haladjon már, mert anya bizony nem nagyon tudja tartani, sőt, jaj, azonnal másszon le onnan. A gyerek ilyenkor rám néz kimérten és közli: - Minél többször mondod, annál lassabban végzek. És dobol tovább… Ismét két, hosszú, véget nem érő perc telik el, mikor ismét érzem, hogy ez itt a vég, és erőteljesebben kérem, hogy most azonnal keljen fel, aztán felőlem visszaülhet egy órára is, de én akkor is le akarok ülni arra a rohadt vécére.
- Mami, nem érted, hogy nem jön úgy, ha folyton mondod?!
Nem, nem értem. Úgyhogy végső kétségbeesésemben kiveszem a kezéből a kütyüt, a dobfelszerelést pedig becipelem a szobába. Mire visszaérek, hogy leszállítsam a gyereket a trónról, ő már a vizes csőbe kapaszkodik ezerrel, hogy csak azért sem kel fel, mert én ilyen gonosz vagyok. Közben már a kutya is elkezd nyüszíteni.
Ennyi volt, mese volt, gyerek megfog, budiról le, veszekedés a köbön, anya leül, megkönnyebbül.
És utána jön a félórás magyarázat: Kicsikém, a wc nem arra való, hogy ott játszunk, ott csak pisilünk és kakilunk, és sajnos csak egy wc van, ezért tiszteletben kell tartani, hogy ha a másiknak kell, akkor sietünk. Nem játszunk, nem bámészkodunk, hanem igyekszünk.
Irigylem azokat, akiknél legalább két budi van. De a legjobb lenne, ha minden főre jutna egy. Vagy legalább egy bili. Azzal is előbbre lennénk. Mindenesetre, ha a kávé nem is ébreszt fel kellőképpen, a reggeli csetepaté hatására tuti, hogy felébredek legszebb álmomból is.
Kérjük, támogasd munkánkat!
Ha szeretsz minket olvasni, ha csaltunk már mosolyt az arcodra, ha segített már neked valamelyik szakértõnk, vagy ha egyszerûen Te is fontosnak tartod, amit csinálunk, kérjük, támogasd munkánkat!
Banki átutalással:
Magnet Bank 16200106-11697987
Kedvezményezett: Családi Háló Közhasznú Alapítvány
Közlemény: Média támogatás
Vagy bankkártyás fizetés Simplepay-el az alábbi gombra kattintva:
Közösségi hozzászólások: