Legvégül azt tanácsoltam nekik, hogy amolyan utolsó lehetőségként zárjuk ki az allergiás eredetű betegséget. Ennek a legegyszerűbb módja az ún. eliminációs diéta, amely azt jelenti, hogy a beteg kezdetben csak vízben főtt rizst fogyaszt, majd az étrendjét fokozatosan bővítve megtaláljuk a gyanúba fogható táplálékot, esetleg összetevőt. Minthogy diétás orvosként a diéták összeállításában elég alapos tapasztalatra tettem szert, ezért egy egész heti étrendet mutattam be a betegnek és feleségének. A beteg ebbe beleegyezett, de legnagyobb megdöbbenésemre a feleség valóságos hisztériás rohamot produkált és kiabálva jelezte, hogy ebbe nem egyezik bele. Az értelmetlen vita odáig fajult, hogy a feleség nyomatékosan jelentette be, hogy amennyiben erre sor kerülne, akkor a férjét azonnal másik intézetbe szállíttatja. Teljesen értetlenül álltam a történtek előtt, hiszen teljesen ártalmatlan beavatkozásról volt szó - legalábbis szerintem.

Miért nem akarja!!!? Ezt nevezik teljes patthelyzetnek! Már-már azon voltam, hogy feladom, így nincs értelme folytatnom, de ekkor történt valami! ......... Igen, ekkor - amolyan szórakozás és főleg tanulás céljából olvasgattam elalvás előtt a híres orvosok és történeti személyek betegségeinek leírásait. Az egyik este éppen Napóleon száműzetésének és betegségének részletes leírását olvastam. „A halál semmiség, - írta Napóleon 1804-ben egy levelében - de legyőzetve élni annyi, mint mindennap meghalni.” Napóleont második bukása után a szövetséges hatalmak 1815-ben egy távoli szigetre, Szent Ilonára száműzték. Haláláig a következő tünetek léptek fel: fáradékonyság, gyengeség, bőrszárazság, hajhullás, idegbénulás, hányinger, hasmenés, majd véres hasmenés, fogyás és elviselhetetlen fokhagymaszerű szag a szájából. De hiszen, ezek a tünetek a betegünknél mind fennállnak! Rémülten ugrottam ki az ágyból és próbáltam gondolataimat összeszedni. Majd tovább olvastam a sok oldalas tanulmányt. A száműzetés évei alatt a Napóleon körül ténykedő nyolc ember naplója egybehangzóan leírja a krónikus arzénmérgezés 34 ismert tünetéből harmincat. Szembeötlő volt Napóleon boncoláskor testének szőrtelensége, ami igen beszédes arzénmérgezési tünet. Napóleont - a hajminták elemzése szerint - már korábban is mérgezték, de Szent Ilona szigetén valószínűleg 1816-ban kezdték adagolni neki az arzént: ekkor első tünetei álmatlanság, iszonyú fejfájás és bélfájdalmak voltak. Később visszatérő tünete volt a hányinger, hányás, émelygés, gyomor- és bélfájdalmak, a lábgyengeség és a boka duzzanata. Fontos megjegyezni, hogy sem 1821-ben, sem ma, boncoláskor általában nem gondolnak arzénmérgezésre és nem is keresik ennek nyomait, hacsak nincs különös gyanú erre. Az arzénmérgezés különös bizonyítéka volt Napóleon exhumálása Párizsba szállításakor. Napóleon teste négyes koporsóban 19 éven át feküdt Szent Ilona egy völgyében ásott sírban, és amikor a koporsót felnyitották, a jelenlévők döbbenten látták, hogy Napóleon teste teljes mértékben konzerválódott, olyannak tűnt a koporsóban, mintha aludna. Szakértők szerint ez egyértelműen az arzén tartósító hatásának tulajdonítható, állatpreparátorok a mai napi kedvelik az arzént tartósító-konzerváló szerként. Később a Glasgowi Egyetem Bűnügyi Orvoslási tanszék munkatársai a Harwell Atomenergetikai Kutatóközpontban neutron besugárzással aktiválva az arzén atomokat kimutatták, hogy a császár hajában a normál arzénmennyiség tizenháromszorosa található. A hajszál 46 mm hosszú volt, s mivel a haj kb.10 mm-t nő havonta, a hajszál Napóleon utolsó kb. 50-60 napjáról tudósított. Az inasok naplója alapján pontosan tudható, mikor romlott ill. javult jelentősen Napóleon állapota az 1821 január 28-a és május 5-i halála közti időszakban. A tüneti hullámzás napra pontosan követte a hajszál adott napra eső szakaszának arzéntartalmát. Az elemzés 1821 február vége felé komoly arzénszint növekedést mutatott. Ekkor az egyik orvos, Dr. Antommarchi ezt írta naplójába: „a császár állapota hirtelen rosszabbodik, száraz köhögés, hányás és csillapíthatatlan hányinger, égető érzés a belekben, zavartság, elviselhetetlen égő érzés, olthatatlan szomjúsággal.” Mivel a teljesen egybevágó tudományos bizonyítékok ellenére történészek továbbra is tagadták a Napóleon elleni merénylet lehetőségét, ez egyfajta hazafias cselekedetnek kezdett számítani. Azt hajtogatták, hogy a hajmintákból kimutatott arzén külső szennyeződés eredménye. Ám ekkor újabb vizsgálatot végeztek a luxemburgi Grand Duchy Egyetem nukleáris laboratóriumában. Itt az 1816-os és 1821-es mintájából vett hajszálakból keresztmetszeteket készítettek és bizonyították, hogy az arzén nem a haj felszíni rétegében, hanem a haj közepében található. Ezzel minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy az arzén csakis a vérből szívódhatott fel a hajba.

A tünetek mellett belém villant az is, hogy ezek alapján talán érthető a feleség beteges félelme a diétától. Egész éjjel nem tudtam aludni az izgalomtól. Másnap az első utam a beteghez vetetett és arra kértem, hogy engedje meg a mintavételt hajából és körméből.  Hozzájárult, de természetesen értetlenkedve. A mintával az igazságügyi intézetbe siettem. Nyár lévén nem nagy lelkesedéssel, de készséggel fogadták különös kérésemet és arról biztosítottak, hogy a vizsgálat eredményéről hamarosan értesítenek. Néhány nap múlva telefonon kerestek és kérték, hogy haladéktalanul személyesen menjek át. Legnagyobb meglepetésemre ekkor már az eredmény mellett egy rendőrnyomozó is állt és ridegen közölte, hogy „arzénmérgezés gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen feljelentést tesz”. Ettől kezdve minden ment a maga útján. A feleséget elítélték, a postás meggyógyult, elvált és újra nősült.

Tehát happy end!  (?)