Minden tiszteletem az orvosoké!
Néhány évvel ezelőtt összehozott a sors Dr. Horváth Nikoletta doktornővel, aki első alkalommal szívemhez szólt a gyerekcipő-választás kérdésében. Azóta is az ő véleménye alapján választjuk gyerekeink cipőit.
A Doktornő 2000-ben végzett az Orvosin és tudta, hogy gyermekortopédiával fog foglalkozni. Mivel a gyermekortopédia részterülete az ortopédiának, így kisebb-nagyobb kitérőkkel, de megszerezte, illetve összegyűjtötte a tudást, hogy apró pici baba-tappancsokkal foglalkozhasson.
Hogyan alakult szakmai életed a diplomád megszerzése után?
2000-ben diplomáztam a Semmelweis Egyetem Általános Orvosi Karán. Addigra lassanként kialakult, hogy gyermekortopédiával szeretnék foglalkozni igazából, mindenáron. Ez nem önálló szakma, az ortopédiának részterülete, ezért kisebb-nagyobb kanyarokkal sikerült megkezdeni az ortopédia szakképzést a rezidensi rendszer keretein belül. 2004-ben született kisfiam, ebben az évben összevonták az ortopédia és a baleseti sebészeti szakképzést, ami meghosszabbította a szakvizsgához szükséges időt, de miután a traumatológia is érdekelt mindig is, nem bántam nagyon. Nem igazán nőies szakma egyik sem (közvetlen kollegáim is csak férfiak). Mégsem tudnám elképzelni, hogy mást csináljak. 2004 nyarától már nem dolgoztam, anya lettem, s nem is akartam a fiam mellől hamar visszaállni munkába, ezért örültünk neki, amikor az 1 éves szülinapján az ajándékok mellett megjelent a két csíkocska a teszten. Közben azért egy fél évre visszamentem dolgozni, nagyon takarékon, hogy haladjon a képzésem, s ne veszítsek annyi időt. Azonban 7-8 hónapos pocakkal már nem volt kellemes a műtőben állni. Amíg dolgoztam, anyukám vigyázott a kisfiamra. 2006 nyarán megszületett a kislányom is. Egyik kicsi, másik pici. A nyár pelenkázással, szoptatással, babázással, babakocsi tologatással telt. Ősszel beiratkoztam a TF Továbbképző Intézetének egy 2 éves középfokú aerobik-edzői tanfolyamára. Ez azért volt fontos számomra, mert 17 éves korom óta tartok konditornát, gerinctornát. Sok éve gondolkodtam rajta, hogy ehhez is kellene valami szakképesítés, papír, ki tudja, mikor kell majd több lábon állnom. A sport, egészségmegőrzés nem csak hobby, hanem mindig is 2. számú hivatás volt. A GYED-GYES időszaka kiváló lehetőség volt a tanfolyam elvégzésére. Akkortájt volt egy nagyon jó bébiszitterünk, és anyukám segített még a férjem mellett azokon a hétvégéken, amikor oktatás volt.
2008 szeptember 1-jén aztán hirtelen nagyot fordult az életünk. Én visszamentem dolgozni teljes munkaidőben, fiam elkezdte az óvodát (férjem szoktatta be), kislányom pedig a bölcsödét (anyukámmal).
2009 márciusától kezdtem az 1 éves baleseti sebészeti gyakorlatomat, májustól már ügyeltem is. Emellett hetente egyszer "gyerek-rendeltem". A baleseti sebészet teljesen elvarázsolt - mentők, sérültek, műtétek, az adrenalin… Sokszor ledolgoztam 28-30 órát szinte pihenés nélkül, amikor a 24 órás baleseti ügyeletből mentem rendelni. Noha szeretem a traumatológiát, mégsem mondható családanyának való feladatnak, inkább kalandnak tekintettem. Most már csak a Klinikán dolgozom, a gyerekosztályon - „baba-tappancsokkal”, csípőproblémákkal, gerincferdüléssel, fejlődési rendellenességekkel foglalkozom. Itt viszont alapkövetelmény, hogy tudományos munkát végezzen az ember, cikkeket olvasson és írjon…
Te jó ég! Ezt mind, most már két pici gyerekkel? Ezt hogyan lehet úgy megszervezni, hogy senki ne sérüljön?
Azt gondolom, hogy a munka és család alapvetően egy megfelelő támogató háttérrel működik csak. Hogy ez eleve adott, vagy az ember maga szervezi meg a segítséget, az másodlagos. Szervezés, logisztika, kompromisszumok...
Elsősorban férjemre és anyukámra számíthatok. Szerencsémre férjem otthon dolgozik, és kiválóan főz. A saját maga főnöke, és noha nagyon sok a munkája, mégis ő osztja be az idejét. Ezért, ha valami gáz van, nagyjából mindig elérhető és ugrasztható. Ő az, aki bármikor a gyerekekért tud menni, vagy otthon tud velük maradni, ha ne adj isten betegek. Non plusz ultra: az esetek többségében meleg vacsorával vár, sőt még be is vásárol, meg is hallgatja összes nyűgömet. Szóval panaszra semmi okom, még ha a háztartás oroszlánrésze mégis rám vár. Bár havonta egyszer egy takarítónő is besegít.
Ha pedig minden kötél szakad, anyukám vagy testvérem jön és vigyáz a gyerekekre.
Na ez mind szép így elmesélve, de hogyan működik a gyakorlatban?
Az első hónapok nagyon nehezek voltak. Kínlódtam amiatt, hogy nem tudom, mi van épp a gyerekeimmel, pedig addig majdnem minden pillanatukat nyomon követtem. Szakmában is sokat felejtettem, teljesen ostobának éreztem magam, fogalmam se volt, hogyan fogok újra felelősségteljesen orvosként dolgozni, önállóan operálni. Szerencsére 2 hónapos gyakorlatokkal kezdtem, ahol megértőek voltak (idegsebészet, mellkas-sebészet, gyereksebészet). Két hónap alatt rázódtunk helyre nagyjából. Ebben az is közrejátszott, hogy az egyik helyen mélyvízbe dobtak, s rájöttem, mégiscsak tudok önállóan dolgozni.
Azóta úgy alakulnak napjaink, hogy fél 6-kor kelek, kávé, nyugi, beszélgetés a férjemmel, ill. teregetés, takarítás, rendrakás… Fél 7 körül a gyerekeket finom ébresztgetés közben felöltöztetem, majd még félálomban beteszem az autóba, hogy 7-re odaérjünk az oviba, s onnan fél 8-kor a munkahelyemen lehessek. Délután meg rohanok értük, néha már fél 4-kor ott tudok lenni, de van olyan is nagyritkán, hogy csak fél 6-ra… Vásárlás velük, ha kell. Szerencsére már olyan nagyok, hogy tudnak segíteni teregetni, 4 és 5,5 évesen ruhákat hajtogatnak - ez is egy jó kis közös program. Ha van idő rá, séta, biciklizés, játék. Családi vacsora, fürdés, esti mese velem - bevallom, hogy én alszom el leghamarabb, s a fejből mesék sokszor félálomban az agyamból előjövő zagyvaságokba torkollnak, amin a gyerekek néha nevetgélnek is. Amikor ügyelek, a délutáni-esti program a férjem reszortja, és reggel el is viszi őket az oviba.
Ha nagyon akarom, azért sportolni is jut időm, márpedig minden frusztrációmat, feszültségemet a sportolásban vezetem le. Itt-ott lopok egy kis időt futásra az erdőben, vagy a konditeremre… Néha tartok gerinctornát, ahova időnként a gyerekek is elkísérnek. Pici korukban kúsztak-másztak a tornateremben, rajtam lógtak, később hajmeresztő mutatványokat rendeztek a bordásfal tetején, vagy épp randalíroztak, mostanában kezdik ők is a gyakorlatokat csinálni. Végső esetben otthon tornázgatok „Anya hagyd már abba!”
Mint orvos jól teljesítesz, mint anya, annál inkább, és mint feleség?
Férjem a munkámban mindig is támogatott. Ráadásul inkább azt várja el, hogy értelmes munkát végezzek, minthogy otthon maradjak. Fel se merült, hogy a gyerekek, család miatt feladnám a szakmámat. Szakmai dolgokról ugyan vele nem tudok nagyon beszélgetni, de sokat mesélek neki. Én sem értem mindig az ő munkáját, ami teljesen másról szól, mint az enyém - de jól kiegészítjük egymást.
Ahogy látom, Te is úgy próbálsz meg szétaprózódni, hogy senki ne vegye észre, de Te ezt hogy éled meg?
Azt érzem, hogy korántsem tudok annyira odafigyelni mindenre, mint amikor még nem voltak gyerekeim. Állandó az érzés, hogy semmiben sem tudok 100%-ot teljesíteni, sem a munkámban, sem a gyerekekkel, férjemmel való törődésben, sem a társadalmi életemben. Emiatt aztán van is lelkiismeret-furdalásom rendesen. Ha minden jól megy, ez év decemberében szakvizsgázom. Utána majd át kell majd gondolnom, mit hogyan szervezzek, hogy ne legyen ez a tökéletlenség-érzésem. Azonban szeretem, amit csinálok, ez nemcsak a munkám, hanem a hivatásom, nem is tudnám félgőzzel végezni. Nem is lehet!
Mit gondolsz, munkavállalóként mi a legnehezebb? Számodra mi az, amit a legkevésbé nyelsz le?
Alkalmazottként az a legnehezebb, hogy a főnök mondja meg, mikor kell ott lenni, és "megszervezi a programodat". Amíg gyakorlaton voltam, még nem volt annyira kötött a munkám, ott csak vendégként vettem részt a betegellátásban. Nem volt annyi felelősségem, csak ha saját betegeim voltak, amihez azért sokszor segítséget kellett kérni, így tanul az ember. Ha pedig nem volt több dolgom, és nem írtak ki a műtőbe asszisztálni, elmehettem. Munkahelyen több vagy más a kötelesség, más az elvárás. Mázlista vagyok, mert a kollégáim nagyon megértők, a velem egykorúaktól fölfelé szinte mindenkinek 2-4 gyereke van. Ennek ellenére nagyon rossz érzés reggel elkésni, vagy elkérni magam, ha már tényleg nincs több dolgom.
A Doktornő a fentieket képes mosolyogva, kedvesen, napról, napra fáradhatatlanul végigcsinálni! Úgy, hogy sem mi, a szülők, sem beteg gyerekeink nem vesszük észre, hogy ő is ugyanúgy anya, mint mi, ő is tud ugyanolyan fáradt lenni, mint mi, az ő gyerekei is gyerekből vannak, ugyanúgy tudnak hisztizni, mint a mieink… Ő viszont értünk és a kedvünkért képes ott lenni, még akkor is, amikor már mindenki régen felállt volna!
Őszinte tiszteletem minden orvosé! Köszönjük szépen a sok türelmet, ránk áldozott időt!
Közösségi hozzászólások: