Hit, remény, gyerekek
Most pluralizmus van. A történelmi egyházak mellett annyi a – kisebb-nagyobb, többé-kevésbé hiteles, a magyar kultúrához „vajon-mennyire-közelálló” – felekezet, hogy azok az emberek, akik felnőtt fejjel szeretnék világnézetüket kialakítani, és azt gyermekeiknek továbbadni, igazán nehéz választás elé néznek. Bár a vallásos és erkölcsös nevelés egyre inkább újra összefonódik a társadalmi tudatban, a vallásos szülő néha még mindig úgy érzi, hogy – a fakultatív hittanórák ellenére – gyermekét hátrányos megkülönböztetés érheti, éri iskolájában hitének gyakorlása miatt. Vajon mennyire fogadja el a mai magyar társadalom a vallásos gyermeket?
– Ha az elfogadás tudomásul vételt jelent, akkor úgy gondolom, hogy a társadalom nagyobbik része már megszokta, hogy az iskolákban a vallásos nevelés is megjelenik, mint fakultatív tantárgy – mondja Molnárné Bognár Éva katolikus hittanár és fejlesztő pedagógus. – Az elfogadók között azonban csak kevesen vannak, akik ezt hasznos nevelési elvnek, módszernek tartják. Jobb esetben egy nem káros vagy fölösleges időtöltésnek vélik, de sokan vannak azok is, aki szerint csak ódivatúan butítják a vallással a gyermekeket. Kár, hogy ezek az emberek arra sem veszik a fáradtságot, hogy egyáltalán megismerkedjenek azzal, amiről ilyen könnyen mondanak nemcsak véleményt, hanem ítéletet is.
Ha az elfogadás alatt a hasznosság, szükségesség elfogadását értjük, akkor már jóval kevesebb azoknak az aránya, akik a vallásos nevelés pártján állnak. A magukat nem vallásosnak mondók többsége gyermekük számára sem igényel ilyen nevelést, de a magukat vallásosnak mondók között is sokan vannak, akik ezt felnőtt dolognak tartják.
Meg kell jegyezni, hogy a vallásos nevelés nem azonos a hitre neveléssel. Hite mindenkinek van, hiszen a tagadás is egyfajta hit. A vallás csak a hitből fakadó viselkedés egyfajta megnyilvánulása. Akik a vallásos nevelést végzik, belső indíttatásból hitre is nevelni akarnak. Ezt viszont még kevesebben igénylik, és a vallást egyfajta babonaként, „biztos, ami biztos” alapon építik be a világnézetükbe.
– Akár vallásos a szülő, akár nem, ha gyermekei világnézetének alakítását az iskolai oktatás szempontjából is megvizsgálja, óhatatlanul felmerül a kérdés: felekezeti vagy állami iskolába írassa be őket?
– Mint már említettem, a vallásos intézmények hitre is, és egyben a hitükből fakadó erkölcsre is nevelni akarnak. A történelmi egyházak hitéből kivétel nélkül olyan humánus erkölcsi értékrend fakad, amit legalább elvi síkon mindenki elismer, mégha annak betartását magukra nézve sokan nem is gondolják kötelezőnek.
Az mindenképp nyereség lehet a társadalomnak, ha a jövőben kevésbé erkölcstelen generációt nevelünk ki. Az azonban már elgondolkodtató, hogy a gyermekek személyiségfejlődésében milyen torzulásokhoz vezethet a kettős nevelés problematikája (gondolok itt a család és az iskola nevelésbeli különbségeire).
A felekezeti iskolák – mindamellett, hogy legtöbbjük kiváló minőségben oktat – mára nem csak „elitképzést” folytatnak, hanem megjelentek az élet különböző gyakorlati területein is. A mai oktatásban azonban a felekezeti óvodák, iskolák és egyéb nevelési-oktatási intézmények száma elenyésző, ezért sok szülőnek – különösen vidéken – nemigen van választási lehetősége. Ebben az esetben azonban meg kell említeni azt a törvény adta lehetőséget, mely szerint az oktatási időn kívül minden gyermek számára adott a lehetőség a vallásos nevelésre.
A szülő odahaza szóval és példájával gyermeke elé éli saját vallását, de a vallásos nevelést nem nyújtó intézményekbe járó gyerekek nap, mint nap konfrontálódnak a kettős neveléssel. Ők még nem érett személyiségek, mégis minden nap számos élethelyzetben kell felnőttekhez méltó döntéseket hozniuk. Ebben a harcban ugyan meg lehet edződni, de sokan elbuknak.
– Azok a szülők, akikben gyermek- és ifjúkorukban elnyomták, lefojtották a hitre, transzcendenciára való vágyódást és képességet is érezhetik úgy, hogy bár sikeresek az életben, „valami mégis hiányzik”, Felnőtt fejjel keresik az útjukat, és találnak (vagy nem) hitvallást. Válaszút elé kerülnek ezek a szülők, amikor azt szeretnék, gyermekük mégis vallásos nevelést kapjon: hogyan, mikor kezdjenek hozzá, melyik vallást válassza a gyermekük? Vagy döntse el majd ő?
– Alapvetően mindig a szülő vallását célszerű a gyermeknek is követni. Nincs rosszabb, mint más életpéldát mutatni a gyermek felé, és mást megkövetelni tőle. Ha a szülő nem vallásos, akkor először a vallás erkölcsi tanítását kellene figyelembe vennie és továbbadnia. Az az erkölcs magasabb, amelyik a Másikat helyezi az Én elé. Az önmegvalósítást, önmegváltást hirdető vallások erkölcsi zsákutcába vezetnek!
Ha a szülő komolyan választani akar, nem kerülheti el, hogy alaposan megismerkedjen az adott vallás(ok) tanításával, így saját maga is döntésre kényszerül. Ezen döntés után már a saját világnézetét adja tovább gyermekének. A legtöbb vallás egyetért abban, hogy a vallásos nevelést a fogantatás előtt kell megkezdeni.
Szomorúnak tartom egyébként, ha ez a kérdés csak akkor merül fel, amikor a gyermek intézményes nevelése megkezdődik. Ebben az esetben még mindig jobb a felekezet-nélküliség választása, mint a gyermeket a családon belüli viták eszközének felhasználni. Ha a szülők már a párválasztás alatt is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és kialakított válaszuk birtokában életre szóló döntést hoztak, akkor a gyermek későbbi vallási nevelése már nem jelenthet konfliktust.
– És mi a helyzet, amikor két különböző vallású szülő köt házasságot?
– Ezesetben nehéz döntés elé kerülnek a szülők, amelyhez nagyon magas kompromisszum-készségre van szükség. Sajnos a döntés nem mindig kompromisszummal, vagy meggyőzéssel, hanem a gyengébb akaratú fél behódolásával születik meg. Ilyen esetekben az „elnyomott” fél fel-fel lázadhat. Munkám során gyakran találkoztam ilyen fellázadt szülők gyermekeivel, akik azonban nagyon határozottan tudtak később egy-egy vallás mellett voksolni.
Mivel interjúalanyom katolikus hitoktató, munkája tehát a katolikus egyházhoz, annak hitvallásához köti, természetesen nem várható el tőle a teljes objektivitás ebben a témában. Nevének közléséhez ezért csak abban az esetben járult hozzá, amennyiben az interjú végén feltüntetjük a hitvallását tükröző alábbi szöveget:
„Mint katolikus hittanár jobbnak tartom, ha a gyermek humánus erkölcsi nevelést kap, mintha semmilyet, de meggyőződésem, hogy ennek legmagasabb fokát a Jézus Krisztustól kézrátétel útján hagyományozott apostoli szukcessziót biztosító Katolikus Egyház valósítja meg.”
Közösségi hozzászólások: