Praktikus és spirituális teendők haláleset bekövetkeztekor
Ma már az emberek többsége nem otthon hal meg, hanem a kórházakban, aminek következtében leéljük szinte az életünket úgy, hogy soha nem látunk halottat. A halál maga is egy megfoghatatlan, titokzatos valami, aminek már a gondolata is félelemmel tölthet el bennünket. Az élettelen test látványa pedig − ha mégis találkozunk vele − értetlen döbbenetet kelt bennünk: hová tűnt belőle a lélek? Kosztolányi sorai jutnak eszünkbe:
„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.”
„Akárki volt is ő, de fény, de hő volt” – és olyan valaki, aki akkor is megérdemli a tiszteletet, ha már élettelenül hever az ágyon, vagy a járdaszigeten, vagy egy autósztrádán.
Mit tegyünk haláleset bekövetkezte esetén, és mit tehetünk, hogy a kötelező teendők mellett megőrizzük a halott méltóságát is?
Ha hozzátartozónk kórházban halt meg, akkor lehetséges, hogy mellette lehettünk, de lehet, hogy értesítést kapunk a halál bekövetkeztéről. Megkönnyíti a veszteség feldolgozását, ha jelen voltunk, és még életében el tudunk búcsúzni. Megvigasztalódhatunk abban, hogy nem magányosan kellett eltávozni az életből. Ugyanakkor a kórházakban, hospice-ban dolgozók megfigyelései szerint bizonyos fokig a haldokló képes szabályozni a halála idejét, és megtörténik, hogy éppen akkor hal meg, amikor a szakadatlanul mellette ülő hozzátartozó kiszalad a mosdóba, vagy hazamegy rövid időre − ebben az esetben éppen arra volt szüksége a nagy lépés megtételére, hogy kis időre magára maradjon. Más esetben napokig vár, míg megérkezik egy számára nagyon fontos személy.
Kórházakban az egészségügyi dolgozók segítségünkre vannak abban, hogy mi a teendőnk, ha bekövetkezett a halál. Mielőtt azonban megtennénk a szükséges adminisztratív lépéseket, maradjunk az elhunyt mellett egy ideig. Ki-ki hite szerint imádkozhat, meditálhat, vagy belső beszélgetést folytathat az eltávozottal. Ha addig visszatartotta a könnyeit, mert tekintettel volt a hozzátartozójára, most szabad folyást engedhet neki. Egyes kórházakban lehetséges a kórteremben, vagy külön helyiségben elvégezni a búcsú szertartásait is − virágot tenni az elhunyt kezébe, gyertyát gyújtani. Polcz Alaine halála előtti években éppen a kórházi ravatalozás meghonosításán fáradozott – sajnos ennek az elterjedése még várat magára. A kórházi szabályok értelmében két órát marad a holttest a saját ágyában – bár ezt semmiféle jogszabály nem írja elő. Míg a szobatársaknak ez kellemetlen lehet − többnyire kint tartózkodnak ez idő alatt −, addig a hozzátartozó(k) számára lehetőség a meghitt együttlétre.
Hívő emberek számára egyértelmű, hogy nem csupán önmagukkal kell törődniük, és a saját fájdalmukba temetkezni, hanem segíteni kell az eltávozó lelket. Ezt tehetik imával, de tehetik a tibeti hagyományok tanításaként úgy is, hogy magukban biztatják a lelket: Ne félj semmitől, menj csak bátran a fény felé!
Nem hívők számára is elgondolkodtató azonban, hogy mit mondanak a halálközeli élmények kutatói, akik nem kevesebbet állítanak, mint hogy a lélek halhatatlansága immár tudományosan igazolt. A klinikai halál állapotából visszatért emberek beszámolói ugyanis nem csupán egy másik dimenzióból származó élményekről tanúskodnak – amely a kétkedők szerint lehet bármilyen agyi tevékenység kivetülése −, hanem olyan tényeket is tartalmaznak, amelyeket csak a test elhagyása következtében lehet érzékelni. Ilyen eset például, amikor egy operált személy a kórház túloldalán lévő ablakokban elhelyezett tárgyakról számol be, vagy egy vak beteg arról, hogy az orvoson felemás színű zokni volt.
Érdemes tehát megadni a támogatást az eltávozó léleknek, aki akár a különböző vallások tanításai, akár a klinikai halálból visszajöttek beszámolói szerint először még tétova az új állapotában, és igencsak rászorul a segítségre, de legalábbis jól esik neki. Jankovits István: Túléltem a halálomat című könyvében elmondja, hogy egy autópályán ért balesete során megállt a szíve, és ő valahol fent találta magát, ahonnan látta saját élettelen testét, és az összesereglett embereket. Érzékelte, hogy sokan szidják, mivel feltételezték, hogy felelőtlenül vezetett, de azt is megtapasztalta, hogy egy nagymama az unokájával imádkozni kezd érte. Azt állítja beszámolójában, hogy ebben a helyzetében ez volt az egyetlen segítség számára. Az ima valamiféle energia formájában eljutott hozzá, és támaszt nyújtott neki. (Egy később érkező autóban egy orvos ült, aki újraélesztette őt.)
Mindezek tehát arra engednek következtetni, hogy érdemes gondoskodni nem csupán a holttestről, de a lelkéről is, amely már messze jár. Ha elbúcsúztunk hozzátartozónktól, felkereshetjük a kezelő orvost, vagy a betegfelvételi irodát, ahol kiadják az elhunyt személyes dolgait, és a személyi igazolványát, majd a halálozási lapot. Kiállítják halottvizsgálati bizonyítványt, amely szükséges a temetés intézéséhez.
Az elkövetkező időszakban éppen úgy kapcsolatban lehetünk az eltávozott lélekkel, ahogyan tettük ezt közvetlenül a halál bekövetkeztekor. Többféle vallásfilozófia is javasolja a 46 napig tartó imát, bátorítást. A hit, hogy képesek vagyunk még most is segíteni neki, minket is segít a váratlanul ránk törő gyászt elviselni. Tibeti emberekkel a gyász fájdalmáról beszélgetve megtudtam, hogy számukra a legnagyobb segítség éppen ez az aktivitás, és az abban való hit, hogy tehetnek valamit az eltávozott szerettükért.
Ha otthon hal meg a hozzátartozónk, betegség, vagy váratlan halál esetén, akkor értesítenünk kell a háziorvost, vagy az orvosi ügyeletet. Ha az orvos elvégezte az úgynevezett halottszemlét, kiállítja a halottvizsgálati bizonyítványt. Amennyiben nem tudja megállapítani a halál okát, akkor elrendelheti a boncolást. (Baleset, öngyilkosság, gyilkosság esetében igazságügyi orvostani boncolás szükséges, ekkor a halott vizsgálati bizonyítványt az igazságügyi orvosszakértő állítja ki.)
Általában az emberek abban a tévhitben vannak, hogy kötelező a halott mielőbbi elszállítása, de ez tévedés, semmiféle törvény nem írja ezt elő. Ha félelmeink vagy egyéb belső indíttatásunk nem ad erre okot, akkor nyugodtan hagyhatunk időt a méltó búcsúzásra, meghitt együttlétre, vagy arra, hogy más közeli hozzátartozó is eljöhessen elbúcsúzni. A halál bekövetkeztekor zárjuk le a halott szemét, kössük fel az állát, mosdassuk le, és öltöztessük fel, fésüljük meg. Kulcsoljuk össze a mellén a kezeit, amibe tehetünk virágot, vagy rózsafüzért.
Szép példáját láttam annak, hogy hogyan lehet lehetőséget teremteni az elhunyttal való találkozásra, amikor Polcz Alaine-től búcsúztam. A kora reggeli órákban halt meg, én pedig este érkeztem hozzá. A szobájában középre húzott ágyon feküdt, gyönyörűen felravatalozva, hatalmas fejű sárga napraforgókkal körülvéve. Csendben üldögéltem mellette, elbúcsúztam, majd a nappaliba mentem, ahol néhányan összegyűltünk és erdélyi szokás szerint egy kupica pálinka és kalács társaságában kedves történeteket meséltünk Alaine-ről. Polcz Alaine egyébként maga is átélt halálközeli élményt fiatal lány korában, amikor a háború során szerzett betegsége következtében életveszélyes állapotba került. Amikor a lelke elhagyta a testét, látta az orvos tehetetlenségét és síró édesanyját, aki mély fájdalmat élt át leánya elvesztése miatt. Szerette volna megnyugtatni őket, hogy jól van, sőt, boldog, és tudatni velük, hogy nem kell sajnálni őt, hiszen semmi jelentősége nincs annak, hogy fiatalon távozik az élők sorából.
Van, amikor a halállal nem kórházban, és nem is az otthonunkban találkozunk, hanem közúti vagy munkahelyi baleset alkalmával. Baleset bekövetkezése esetén, ha személyi sérülés történt, akkor értesíteni kell a mentőket, valamint a sérülteknek segítséget kell nyújtani, vigyázva arra, hogy ne mozdítsuk el azokat a tárgyakat, amelyek a rendőrségnek segítségére lehetnek a baleset körülményeinek tisztázásában. Ugyanúgy a holtestet sem szabad elmozdítani. Általában a praktikus teendőkről találunk tájékoztatást különböző fórumokon, de arról, hogy mit tehetünk, hogy megőrizzük az elhunyt személy méltóságát, és hogyan segíthetjük őt a halála után is, erről kevésbé. Igaz, hogy az élettelen test már csak egy tetem, de ne hagyjuk emberhez méltatlan helyzetben. Igazítsuk meg a felhajtódott szoknyát, takarjuk le a roncsolt testet. A Jankovits István által leírt példában szereplő nagymamához hasonlóan az sem baj, ha imádkozunk az elhunytért, akkor is, ha ismeretlen emberről van szó.
Ügyeljünk a baleset közelében tartózkodó gyermekekre, óvjuk meg őket a látvány okozta traumától.
Van még egy terület, ahol igen nagy tétovaság uralkodik. Néha a szülők abba a tragikus helyzetbe kerülnek, hogy elveszítik a gyermeküket vetélés, vagy szülés körüli halál következtében. Vetélés esetében a kórházi protokoll szerint nem adják ki a magzatot, azonban a szülők kifejezett kérésére megtehetik ezt, mivel nincs törvényi szabályozás erre vonatkozóan. Egyes nyugati országokban a kórház szervezi meg a temetést is, levéve ezt a terhet a szülőkről, ugyanakkor megadva a módját a méltó búcsúnak. A hazai gyakorlatban sajnos még küzdeni kell annak, aki nem akarja gyermekét a kórházban hagyni, szeretné eltemettetni, vagy elhamvasztani. Élve született, a szülést követően meghalt csecsemő eltemettetéséről a jogszabály értelmében a szülők, vagy más hozzátartozók kötelesek gondoskodni. Egyes kórházakban azzal is igyekeznek megkönnyíteni a veszteség feldolgozását, hogy lehetőséget teremtenek a csecsemő megtekintésére és az elbúcsúzásra. Magzatukat elveszített anyákkal történő beszélgetéseim alkalmával mindig kiderül, hogy a legfájóbb a történetben az, amikor gyermeküket olyan módon „tüntetik” el pillanatok alatt, mintha „ő” csak egy kidobnivaló beteg szerv lenne. A holttesttel való méltó bánásmód megilleti az ilyen piciket is, nem csupán a szülőkre való tekintettel, hanem az élet és a halál iránti tiszteletből is.
A halált nem könnyű elfogadni, akárhogyan is találkozunk vele. De talán egy fokkal könnyebb, ha hihetünk abban, hogy még akkor is tudunk valami tenni szeretett hozzátartozónkért, vagy azért az idegenért, akinek a közelébe kerülünk halálakor, amikor orvosi értelemben már nincs segítség. És ha így teszünk, talán bízhatunk abban, hogy ha mi leszünk majd egyszer életünk és halálunk határmezsgyéjén, és átlépünk a nagy ismeretlenbe, akkor hasonló módon mi is megkapjuk majd ezt a segítséget.
Singer Magdolna
www.vigasztalodas.hu
Közösségi hozzászólások: