Hat éves házasság után, legnagyobb meglepetésemre ikeranyuka lettem. Bár már elkezdődött egy folyamat: néztem mások gyermekeit és irigykedtem egy kicsit; ha egy-egy ismerősünknél baba született már nagyon is féltékeny voltam; és amikor kiderült, hogy az utolsó ex pasimnak is megszületett a kisfia, kifejezetten rosszul esett, hogy csak nálunk nincs változás ezen a téren. De közben azt is éreztem, hogy nincs kedvem változtatni az életemen és pelenkát cserélni egy gyereken. Szívesen kihagynám ezt a részt és rögtön egy értelmes, beszélő testvérpárral kezdeném az anyaságot. El is indítottunk egy örökbefogadási procedúrát, aminek az lett a vége, hogy aznap, amikor kimondták az utolsó határozatot, hogy alkalmasak vagyunk szülőknek, és elmentünk a sógornőmmel ezt megünnepelni, rosszul lettem. És én, aki mindig azt hitte, hogy azonnal észreveszi, ha anya lesz, a nyilvánvaló tünetek ellenére sem tudtam elhinni, hogy esélyem van saját gyerekre. De miután túlestem az első rosszul léten, és megvettük a sógornőm unszolására az első terhességi tesztet, kezdett valóságossá válni. Viszont még csak egy halvány második csík jelezte, hogy itt valami készül. Vissza a gyógyszertárba, még egy tesztért, amit reggel próbáltam ki és teljes volt a siker. A harmadik reggelen ki is derült, hogy – férjem poénjával élve – még jó, hogy csak két tesztet vettünk, mert ikrek. Mi lett volna, ha többet próbálunk ki… Egészen addig, amíg a párom arcán nem láttam a fültől-fülig érő büszke mosolyt, nem is hittem el a doktornőnek, hogy anya leszek, ráadásul két gyereké. Igaz, mondták, hogy az első tizenkét hétben még semmi sem biztos, kezeljük úgy, hogy csak egy gyerek. De miután a családi körséta után kiderült, hogy az én oldalamon négy családnál is van ikerterhesség, már kezdtük komolyan venni a két gyereket.

Elindult egy folyamat, amiről mindenki azt mondta, hogy életünk egyik legszebb időszaka lesz és az egyik leggyorsabb is, mert röpülni fog az idő. Tényleg így volt, leszámítva azt az egy hetet, ami életem leghosszabb hete volt, amikor is vártuk az egyik legfontosabb vizsgálati eredményt: ugye nem beteg egyik magzat sem?!  Mindezt otthon fekve, mert a chorion boholy vizsgálati néven ismert eljárás vetélési esélyeit így lehet messziről elkerülni. Sok pihenés, fekvés, semmi stressz.

Túljutottam a világ legegyszerűbb terhességén, amiért valószínűleg sok kismama nagyon utálna, ugyanis semmilyen terhességi tünetem nem volt, leszámítva azt a két hetes rosszul létet. Elmaradtak a bedagadt, vizes lábak, a terhességi cukorbetegség, az elhízás, a magas vagy éppen túl alacsony vérnyomás. Semmi. Én az utolsó hónapig dolgoztam. Sőt, még az utolsó előtti nap is nagybevásárlást csináltam a családnak. Mindezt úgy, hogy az ikrek miatt végig veszélyeztetettnek számítottam. Ezt követően december 10-én, időzített császárral megszülettek kislányaink: Banda Emma és Laura. Furcsa érzés volt, hogy a sírásukra nem úgy reagálok, ahogy azt elképzeltem. De amikor hozzám tartották őket, az első reakció már anyai volt, ugyanis végig puszilgattam az arcukat, és közben hihetetlenül élveztem az illatukat. Nyolc perces, számomra szintén nagyon könnyű szakaszán voltam túl az anyává válásnak.  A kórházból is hazaküldtek három nap után, mert a sebem is gyorsan gyógyult, a gyerekek hihetetlenül szépek és egészségesek voltak, a tejem az első nap beindult, ami csodaszámba ment. Vagyis minden egyszerű és könnyű volt. Ráadásul a lányok az első három hétben csak ettek és aludtak. Semmi sírás, semmi stressz. Én éltem tovább mellettük a pörgős életem: még belenéztem a munkahelyi levelezésekbe, vittem a háztartást, pörögtem.

És közben nem vettem észre, és sajnos egy darabig más sem, hogy valahol kicsúszott a talaj. Egyre többet idegeskedtem, stresszeztem, elment az étvágyam és állandóan csak aludni akartam. Egy idő után már a redőnyöket sem húztam fel, és nem volt rajtam más, csak pizsama egész álló nap. Ki gondolta volna, hogy én, akinek ennyire egyszerűen ment az utóbbi kilenc és fél hónap, depressziós lehetek. Erre miért nem készített fel senki?!  Én is csak akkor eszméltem fel erre, amikor az egyik sírós éjszakán megráztam az egyik kislányomat. Még az a szerencse, hogy a sógornőm időben érkezett. Bár így utólag nem tudom elképzelni, hogy árthattam volna neki, de őszinte leszek, azt sem tudtam elképzelni, hogy ilyen tényleg van. Sokat olvastam erről, mint minden terhességgel, szoptatással, neveléssel kapcsolatos kérdésről. Mégis csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy min megyek keresztül. Először arra fogtam az egészet, hogy az éjszakai ébrenlétek, a sok szoptatás, a kialvatlanság. Utána a nappaliban lévő piros függöny, ami miatt állandó a homály a szobában. Talán ez volt az első lépés, a függönycsere. De közel három hétbe telt, amíg a családom és a barátaim, de elsősorban a férjem és a sógornőm segítségével visszahoztam magam a hétköznapokba.

Közben ki tudja, hogy a lányaim min mentek keresztül lelkileg miattam. Hiszen pont ez a legrosszabb a depresszióban. Őket okolod mindenért, a megváltozott életedért, az állandó otthonlétért, a fáradtságért, a pénztelenségért. Mindezek után egy örök élmény marad, amikor tudatosult bennem az anyaság. Laura kislányom egy újabb sírós estét kezdett meg, amikor egy George Michael számra elkezdtem vele lassúzni, mert a férjem ezt a trükköt mutatta délután, hogy ez lenyugtatja a kicsit, próbáljam ki. És bevált!!! Amikor a kezemben tartottam a könnyekben úszó bébit, ringatózó mozdulatokkal, közben dúdolva a zenét, a kicsi rám nézett és szélesen elmosolyodott. Ekkor tört el a mécses. Annyira rákezdtem a sírásra, hogy teljesen eláztattam a kisarcát. És ő végig teli szájjal vigyorgott. Megérezhette, hogy átestem a nehezén. Azóta nincs idegeskedés, hogy mit lehet kezdeni két egy hónapos babával, vajon megfelelően nevelem-e őket, mindent megtudok-e adni nekik, amire szükségük lesz, szeretni fognak-e, ha nagyobbak lesznek…

Minden anyukának és főleg családtagnak csak egyet tudok javasolni, de azt őszinte szívből: ha megérkezik az újszülött, nagyon vigyázzanak az anyukára. Ne a kicsivel foglalkozzanak, hanem vele törődjenek. A kicsire pedig figyeljen az édesanyja, hogy időben tudatosulhasson benne, kije is ő az újszülöttnek és ne maradjon le egyetlen boldog pillanatról sem.