... és azóta sem vagyok magamnál, mert mennék vissza, ha nem is Olaszországig, de Szlovéniáig biztosan. És zavar a sok szemét itthon, az elhanyagolt épületek, a szomorúság, a kilátástalanság, a behúzott nyakak, vállak, ahogy görnyednek a cipelt súlyok alatt... és bánt, hogy tényleg több a mosoly odaát, bárhol, bárhol , bárhol..........valahogy természetes az önbecsülés, büszkeség és ezáltal jobban észreveszik a másokban is az embert... két napig mosolyogtam, aztán észrevettem, hogy itt ez szokat...

Nem volt két napig internetünk, nem tudtam irni. Minden a rendes kerékvágásban haladt, nevetés, munka, kirándulás. Ma még egy akupunktúra, és magyar idő szerint este 11-kor búcsút monduk Hangzhou-nak, ami számunkra a csoda, a remény, és az erőfeszítések városa. Tanultunk és láttunk sok mindent! Barátságok kötődtek magyar és külföldi hasonló sorsú családokkal, kinai terapeutákkal.
Tegnap elköszöntünk a kórházban, köszönetet mondtunk az odaadó szeretetért, gondoskodásért orvosainknak, terapeutáinkn...