Esik.
Eszembe jutott régen mennyire szerettem az esős napokat. Ilyenkor anyu előszedte a varrókosarát, és stoppolta szorgalmasan a zoknikat.Amiket aztán senki sem hordott úgy, de ha esett, akkor mindig ezt csinálta, mert ezt az egyet tudta jól csinálni.Hímzés, stb. az macerás volt neki ,na meg annyit nem is esett hogy be tudja fejezni.
Szóval ott ült a fotelban, én meg tanultam, vagy olvastam a tankönyv alá rejtve Montekrisztót, Zsülienszorelt, Zsanvalzseant,Tvisztolivért ...
Megnyugtatóan dobolt az eső a párkányon, esőszag áradt be odakintről, és ha apu nem volt otthon vagy aludt, akkor végtelen béke lebegett a lakásban.Ha mindez a hétfői kívánságműsoros napra esett, az már túl szép is volt.
Aztán később is szerettem az esőnapokat mikor a szerelmemmel lehettem, két összebújás közben az esőkopogásra bóbiskolva.Párásra szuszogtuk a kis szoba ablakát.)
Most is esik, de már nincs meg az a varázslatos, békés, mégis buján álmosító érzés.