Valahogy mindenki analitikus korszakba lépett, ahogy nézem. Én is. Döbbenet, milyen egyszerre mozgunk. Én magam is felfelé nézek és csodákat látok (még ha ez most asszociáció is), van egy szobám, amit felednék, de nem lehet és nem is kell. Együtt kell vele élni. Nehéz, de ha nem ez a középpontja az önértékelésünknek, akkor nagy baj nem lehet.
Én Istenben keresem és találom meg a végső elkeseredés elleni gyógyírt. Mindig. Még egyszer sem hagyott CSERBEN. (Pedig szagoltam már a sötét lé szagát és viszketett is a bőröm tőle...)

Most itt abbahagyhatnám ezt a passzust, mert tökéletes végszó lenne. De folytatom, mert le kell írnom valamit. Egy ideje már nyomja a lelkemet és a férjemen, anyámon kívül nem nagyon említettem senkinek. Na, persze, ez nem valami rettenetes dolog, csak engem zavar. Egyre jobban, mert eddig ez nem volt. Újabban irtózom az emberektől. Ez elég durván megnyilvánul. Alig megyek a "napra", ha kimerészkedem, akkor gyorsan, fülessel a fülemben, hogy még köszönni se kelljen senkinek. Ha valaki ismerős jön, borzasztóan érzem magam, el akarok bújni. A kicsit sem viszem mostanában sétálni, mindig az apja viszi (ha itthon van). Rosszul vagyok a szomszédaimtól, az egyre fürkésző pillantásaikkal és kérdéseikkel, hogy mi van velünk. Paranoid tévképzetek suhannak át agyamon és megtelepednek, kiszívják az erőt belőlem. Ez az egész nem is tudom, mikor kezdődött pontosan... Az biztos, hogy már előbb, mint a 18 hós oltásos védőnénis sztorim, ahol kicsit kiakadtam az öreglányra... És ami a legérdekesebb, hogy amennyire visszahúzódom a világtól (hol van már az extrovertált Borka? ), annyira ragaszkodom a férjemhez, a barátaimhoz, a barátainkhoz. Hiányzik egy-két közeli barátság, a meghitt, lelki kapcsolat. (Talán most alakul valami a párommal is, de nem akarom elkiabálni...!) Ám, amennyire kapaszkodom beléjük - és igen, így Istenbe is, hiszen végsősoron Ő a legjobb barátom -, annyira vagyok kritikus is velük szemben. Elvesztettem minden irgalmas, humanitárius részemet. Ugyanakkor néha elemi erővel tör föl bennem. (Tegnap majdnem bocsánatot kértem egy vadidegentől, akin a férjem viccelődött, magunk között...) A gyerekem is fáraszt, menekülnék tőle, a felelősségtől és a tennivalóktól, de ha nem látom, hiányzik és folyton őt keresem a pillantásommal... Egyre rigolyásabb leszek, pedig még harminc se vagyok, basszus. Létezik, hogy megöregedtem...? Ott belül, mélyen...? Ez szomorú lenne, nagyon szomorú. Azt hiszem, következő utam egy hozzám közelálló, lelki válságokra speckósodott lelkipásztor meglátogatása lesz, mert bőven elégséges és olcsóbb is, mint a pszichológus (ingyen van). De ezt most nagyon le akartam írni, mert már duzzadt benn, nagyon.