nem szex és nem nyújork

Az én hetedik szobám, nem kiállító-terem. Még csak nem is kiállítási darab.

Tele van rothadó holttestekkel, molyrágta ruhákkal, bűzlő, vonszolódó zombikkal, emberi és állati székletdarabokkal. No és a madarak. A guanó. Az is, vastagon.

Az én hetedik szobám egy baszott nagy spleen.
De valahol mégis szeretem. Mert akkor jó, ha fáj . és ez fáj. Mindig és nagyon.

Tele van szégyennel és szégyelnivalóval, bánattal, gennyes sebekkel.

Egyszer azt mondta valaki spirituális, hogy a lélek, még odafönt eldöntheti, mikor akarja a tanulás sűrejét. Gyermekkorban? Fiatal felnőttként? Esetleg idősen?
Csak abban reménykedhetem, hogy én már letudtam. Legalábbis a javát. Pontosabban a nagyját.

A férjemnek egyszer elmeséltem egy már feldolgozott,általam lájtosnak vélt történetet a szüleim válásáról, az albérleti herce-hurcákról, a hozzá kapcsolódó pszichohorrorról. Beájult.

Azt mondta, úristen, mennyi minden történt már velem, miközben az ő élete unalmasan és egysíkúan folyt. Pedig csak hetvened részét mondtam el a hetedik szoba titkainak.

A mindennapi komfortérzetem szempontjából talán elég lett volna nekem is ennyi történet.
Másrészt viszont ezekből élek. Ezekből írok. Írtok.

Ha belegondolok, azt hiszem, mindig is szomorú voltam. Kivülről persze röhögős, jó kedvű nőnek látszom.

Van egy szípirodalom, amiben egy szennyes lelkű férfi bűneit átveszi a macskája, amelyik szépen lassan elsorvad, majd elpusztul.
Na, én vagyok ez a macska. Minden szart felveszek (sajnos se a cím, se a szerző nem jut eszembe )

(az előző életemben biztos egy vérgenyó lehettem, és most ezt szívom )