nem szex és nem nyújork

Gyerekkoromból két karácsony emléke maradt meg élesen: az egyik, amikor már ott sündörögtem a fa körül, alatta voltak a játékok, és a papírból kilátszott egy barna, faragott doboz... nem értettem, hogy miért kapok játékkoporsót. Pedig csak egy sakktábla volt...

A másik, amikor megkaptam Bettit. Gyönyörű, szőke baba volt, szép ruhában, dobozban, a feje mellett kis sampon-párna. Azonnal megmostam a haját, az anyám nem értette miért kell rögtön fürdetnem, hisz tiszta a baba haja, de én gyerek voltam és ilyenkor - ugyebár - nem mindig vannak kézzel fogható indokok, csak megmagyarázhatatlan muszájságok. (Framo emlékszik a diavetító szagára (tényleg volt egy jellegzetes égettpor aromája), én meg annak a babasamponnak soha nem felejtem el az illatát.)

Egyébként az apám minden karácsonykor részeg volt. Ültünk anyuval otthon és vártuk, hogy mikor jön haza. Utána meg azt vártuk, hogy mikor alszik már el. Így hát eléggé kellett utálnom a karácsonyokat.

Miután elváltak, kamaszként, az anyuval kettesben eltöltött nyomasztó, a boldogtalanságtól üvöltő, unalmas karácsonyokat gyűlöltem. Mint már írtam fiatal felnőttként meg azt utáltam benne, hogy nem lehetek azzal, akit szeretek.
A karácsonyokat és a szilvesztereket többnyire végigittam és végigbőgtem.

De most itt van az én kis meleg fészkem, gallyacskái között apró fenyőcskék nőnek fényes gömbökkel, dermedt szívem felenged, csak a belsejében marad az az iciri-piciri szaros kis kő, amit gyermekkoromban kaptam. Ajándékba. És kéretlenül.