nem szex és nem nyújork

A kicsim péntek óta náthás, második napja hány éjszaka. Tegnap álmában.
Annyira fújt a szél, hiába vagyunk tőle csak négy méterre a másik szobában, csak egy furcsa nyögésre lettem figyelmes, átrobogtam hozzá, de a fejecskéje nem volt meleg, az arcán nem éreztem nedvességet, pedig valószínűleg akkor már hányhatott, csak nem láttam meg a félhomályban.
Erre, mármint az álmában hányásra, csak akkor jöttem rá, amikor valóban hívott, és hányt újból, mondta, hogy izzadt a fejecskéje, pedig csak hányásos volt hátul végig. Bizonyára benne feküdhetett...

Ötig nem tudtam visszalaudni. Rettegtem, hogy egyszerűen megfulladhat a gyerekem, mert nem hallom meg a nyöszörgését.
Eddig azt hittem, hogy túl vagyunk a csecsemőhalál-rettegésen, de bármikor lezuhanhat a mászókáról, mert nem áll mellette az óvónő, hányhat váratlanul az éjszakában, billenhet le a lépcsőn, ahol már százszor lejött...
Ismerőseim gyönyörű, sikeres, huszonéves lánya, befutott zenekar tagja autóbalesetben halt meg a közelmúltban. A szülőket a minap láttam. Élnek, és túlélnek. De nem látom a lakásukat, a lányuknak felállított szentélyt, a meghagyott lányszobát, a mindennapi gyászt.

Nem akarok arra gondolni, hogy amit Isten adott, bármikor elveheti...
Így hát folyamatos émelygésben lézengek a félelemtől, de igen, tudom, nem retteghetek minden nap. Mert a végén még bevonzom a bajt.

Így hát nem rettegek mégsem, csak olykor félegetek csendben és a kisfiamat, nagyfiúként és felnőtt férfiként látom.

(ma éjszaka mellette alszom)