Úgy tűnik, kezdünk vissza állni a rendes kerékvágásba a mindennapok mókuskerekébe. Lilikének volt hajnalban egy ujabb rohama, reménykedek benne, hogy ez az utolsók közül való. Változik a kicsi világa. Szégyenlős lett nagyon, látszik, hogy megért dolgokat, amit eddig nem. Az akaratossága fokozódott, ennek annyira nem örülök, mert párosul egy kicsi agresszivitással, de szerintem a gyógyulását segiti, ezért nem tehetek mást, mint hogy elviselem. Mindenre, és mindenkire emlékszik ami odakint történt, és csillogó, mosolygó szemmel, szeretettel nevezi meg az embereket amikor a kinai fényképeket nézegetjük. A szomszéd kisfiúhoz úgy ment át, mintha ott lakna, eddig csak velem volt hajladó betenni a lábát a kapun, és kicsit nehezen oldódott. Most azonnal játszani kezdtek, és nem érdekelte hol is vagyok. Eddig is szerették egymást, most valahogy nyiltabb lett a kapcsolatuk.
Szomszédok, barátok, kollégák mind mind nagyon örültek nekünk, megható az aggodalmuk, ahogy szoritanak, drukkolnak Lilinánknak. Mind egybehangzó véleményel van arról, hogy sokat változott az én egyetlen kincsem.
E-mail-ek sokaságát kapom, még olyanoktól is, akikre nem számítottam, nagyon jól esik, köszönöm! Amit feltétlenül megemlitenék, hogy a kinai orvos és terapeuták közül többen irtak, hogy megérkeztünk e szerencsésen, hogy vagyunk, és várják a beszámolóinkat Lilináról. Pedig helyettünk már ott vannak az uj betegek, velük sem unatkoznak, mégis van idejük gondoskodni azokról, akik már nincsenek ott.