... és azóta sem vagyok magamnál, mert mennék vissza, ha nem is Olaszországig, de Szlovéniáig biztosan. És zavar a sok szemét itthon, az elhanyagolt épületek, a szomorúság, a kilátástalanság, a behúzott nyakak, vállak, ahogy görnyednek a cipelt súlyok alatt... és bánt, hogy tényleg több a mosoly odaát, bárhol, bárhol , bárhol..........valahogy természetes az önbecsülés, büszkeség és ezáltal jobban észreveszik a másokban is az embert... két napig mosolyogtam, aztán észrevettem, hogy itt ez szokatlan, idegenekre nem bazsaj/ly?gunk...végtelen depis vagyok.... ha tudom, maradok a seggemen..... ritka egy érzés, mennék el, remélem elmúlik, ahogy lejár a szabim, nem lesz időm észrevenni, mekkora egy balfék nemzet vagyunk...