Olyan jó, hogy van ez a blog. Ha valami bajom van, bátran fordulhatok a monitorhoz, nem szól rám, hogy ne pampogjak, legyek erős, mert egy anyának igenis erősnek kell lennie, 7/24 (nonstop), vagy nem magyaráz, hogy nem nézhetnénk inkább filmet, vagy tereli el a témát - meghallgat, megvár, bölcsen rámnéz és nem szól semmit. Tűri, hogy telefröcsköljem a képpontjait ionsugárral, nem vádaskodik, nem ítél, csak pásztáz és képet szolgáltat. Persze igazából tudjuk, hogy a fő munkát a számítógép processzora végzi el, szenv- és érzelemtelenül pörgetve a számokat, egyeseket és nullákat, számolva, számítva... A betűk csak számomra és Olvasóm számára válnak azzá. Így a leghűségesebb társ tulajdonképpen a számítógép. Ez nagyon szomorú, de így van... És a legszomorúbb, hogy ezt nekem kell leírnom, akiről a világ legkisebb csücskében is meg vannak győződve, hogy hú-de-boldog házaséletet él. Szánalmas. A lovakat lelövik, ugye? ...Kicsit hosszú tánc ez már.