Magányos harcos a csecsemőgyilkosságok ellen

Megölte hatodik gyermekét egy asszony 2003. október 15-én, miután az árnyékszéken világra hozta a kicsit, bedobta az emésztőgödörbe, és rongyokkal elfedte - ez a hír nagyon felzaklatta Ágnest. Segíteni kell! Hogy kinek, mikor, hogyan? Ezekre a kérdésekre érdemi választ nehéz találni, a tanárnő minden energiáját beleadva próbálkozott, próbálkozik.

Tanárból misszionárius

- Angolt, oroszt és számítástechnikát tanítottam egyetemeken, minisztériumokban és a nyelvvizsgaközpontban. Szellemi szabadfoglalkozásúként annyit dolgozhattam, amennyit akartam - és én nagyon sokat akartam! - idézi pályája kezdetét az asszony. - Sokáig kerestem a párom, végül 26 évesen találtam arra, akivel komolyan vettük az "örök hűséget". Egykék vagyunk, valószínűleg ezért akartunk mindenképpen két gyermeket: Zsolt 1988-ban, Eszter 1994-ben született.

Párom műszaki ember, de a kutatóintézetben nem tudtak a család fenntartásához elegendőt fizetni, kényszervállalkozó lett. A 90-es évek elején komoly krónikus betegséget állapítottak meg nálam, munka mellett tíz évig kezeltek, három nagy műtéten estem át. A végén leszázalékoltak, pedig tombolt bennem a tettvágy. Ekkor kezdtem el lementeni az internetről csecsemőjük ellen forduló nők eseteit... 

Könyv a kínról

Alapítványok, szolgálatok, intézetek tucatjait kereste meg Ágnes telefonon és személyesen is. Mindenhol szívesen fogadták. Az asszony azonban rádöbbent, nincs fórum, amely koordinálná a nem kívánt terhesség miatt bajba jutott nők támogatóit. Kell egy könyv! - határozta el. Egy kiadvány, amely a figyelemfelkeltő, tanulságos esetek mellett az országban működő segítő intézmények, szervezetek elérhetőségét is közli, amely vázolja a lehetséges kivezető utakat.

És mert ősei a könyv mindenek feletti tiszteletét oltották Ágnesbe, éjjel írt, nappal kiadót, a kiadáshoz szponzort keresett, olyan hévvel, hogy már családja is alig látta. De hiába mozgatott meg minden követ, nem talált támogatót. Összeült az otthoni tanács, és megszavazták: még ha nélkülözniük is kell, kiadják a kötetet. "Megszüljelek vagy megöljelek? - Könyörgöm az életemért!" áll annak a száz példánynak a címlapján, amit finanszírozni tudtak Novákék. Ágnes most már ezzel a könyvvel házal lelkesen - egyelőre eredmény nélkül.

A kötet elképzelt esetekkel ecseteli a megesett nők kilenc hónapos vajúdását. A gyermekét minden nehézség ellenére megszülő lányt, az abortuszt, a kórházkapu előtti inkubátort, illetve a csecsemője megfojtását választó nő történetét. Ágnes naponta sok órát töltött az interneten, sorra hívta, járta a különböző segélyszervezeteket, a témára szakosodott intézményeket - de krízisbe került asszonnyal nem sikerült szót váltania.

Csecsemőgyilkosság miatt elítélthez valóban nem egyszerű közelkerülni. Nemrég riportot szerettem volna készíteni a témában Kalocsán, hivatalos akadálya nem is volt a dolognak, ám sem a nevelőtisztek, sem a börtön vezetői nem tudták rávenni az akkor büntetését töltő három asszony egyikét sem a névtelen, arctalan beszélgetésre. Mint mondták: "Társai előtt mind titkolja tettét, mert a gyermek ellen fordulót keményen kiközösítik a rabok. Ha kiszivárogna, miért nyilatkozott, pokol várna rá itt." Marad a másik pokol, amit úgy hívnak, lelkiismeret-furdalás. Életfogytig, és azon túl.
 

Egy gyerek se mostoha

- Egy Ausztráliában élő filmrendező lett a lelki társam - az interneten találtunk egymásra. Naponta jön-megy a tanácskérés, tanácsadás. Ő még biztat, de a legtöbb ismerősöm már nem tart normálisnak. Én mégsem tudom feladni. Több tekintélyes közéleti ember írt elismerő sorokat, biztosított támogatásáról, de mégsem halad a dolog. Javaslataim, leveleim hónapok óta fekszenek az illetékesek asztalán, pedig egy hónap az három-négy halott csecsemő - hajtja le fejét Ágnes. - Mozgalmat szeretnék "Esélyt az életre!" mottóval, konferenciát a segítő szervezetek aktivistáinak a közös gondolkodásért, állandó műsort gyakorlati tanácsokkal, tanári segédkönyvet a "Megszüljelek...?"-ből. Hiába?

Megfeneklett a történet. Pedig családom már nem bírja sokáig, minden pénzünk elment telefonra, benzinre, levelekre, az alapítványra, a kiadó alapítására - már nincs mit eladnom. Ráadásul amíg a meg nem születettek meg nem született mozgalmáért dolgozok, én sem tudok pénzt keresni. Férjem, gyerekeim büszkék rám, de a mérleg másik serpenyőjében ott az ezeréves kocsink, lerobbant lakásunk. Úgy tartom: három gyermekem van, két élő és ez a misszió. Mindig amellé kell állnom, amelyiknek a legnagyobb szüksége van rám - most a misszió beteg... 
 

www.kiskegyed.hu