Több, mint tizenkét éve dolgozom a bankszakmában ( a ranglétra legalsó fokán, beosztottként). Anno ez még jelentett valamit, értsd: belülről szakmai és anyagi elismerést, kívülről enyhe irigységgel vegyes elismerést/tiszteletet. Bár ez utóbbi kettőre sosem vágytam igazán, lassan mind a négy említett "dolog" a múlt ködébe látszik veszni ... Vegyük csak sorba, mi maradt mindebből ?
Nálam tehetségtelenebb, butább, de önmagukat kiválóan menedzselő kollégák hülyének néznek, kihasználnak, néha megpróbálnak átverni. Feletteseim mindig is a megtartandó, értékes igavonó barom kategóriában kezeltek, javadalmazásomat éppen az elfogadható lélektani határ alatt vagy felett egy hajszálnyival tartva. Még szerencse, hogy az utóbbi években pl. a tanárok és a köztisztviselők anyagi elismerése is nőtt, így már nem tűnök egy "kiváltságos" réteg tagjának, miközben nem is vagyok az. A szakmán kívüliek irigységével már nem igazán találkozom, mivel az előbb említett változások, valamint az utóbbi évek bankbotrányai csak ráébresztették végre a tisztelt nagyérdeműt, hogy itt is csak a nagy halaknak jut falat. Talán a tiszteletből maradt egy halvány lenyomat rokonaim, barátaim, ismerőseim és közvetlen kollégáim szemében: mikor szóba kerül a munka, tőlük mindig jön némi pozitív visszacsatolás, néhányuk pedig kifejezetten okosnak tart (na, ettől szoktam igazán megijedni és mély önvizsgálatban merülni ...).
Több, mint tizenhárom évig éltem házasságban. Nemhiába, mindig is ez volt a szerencseszámom... Folyamatosan jelző belső hangomat elhallgattatva - de legalább szerelemből - vágtam bele, és csak lestem, hogy meddig tart a lehetetlen. Eddig. Előtte sem voltam szerencsés a kapcsolataimban, de ez nem baj. Nem azért, mert talán nem találtam még meg az igazit - megtaláltam, csak a végén elbaltáztuk -, hanem azért, mert mostanra már kívülről tudom nézni az elmúlt éveket, és igazat adok egy nagyon kedves barátomnak, aki szerint számomra a férfiakkal való kapcsolatok mindig hordoznak valami tanulságot, amit jól hasznosíthatok a jövőben. Végül is, az egész élet egy tanulási folyamat, én pedig sok mindent elmondhatok magamról, de azt nem, hogy ne szeretnék tanulni.
Tehát ezt is kipróbáltam. Fájdalmas volt a szétválás, tanulságos az azt követő magamra találás. Meglepően gyorsan gyógyulok: már csak a szép emlékek jönnek elő. S miközben egyre jobban érzem magam az elvált nő bőrében, meglepődve tapasztalom a környezetem reakcióját: a család, a barátok növekvő szeretének és gondoskodásának éles kontrasztjaként a lazább ismerősök, a kollégák egyre határozottabb távolságtartását. Sokáig nem értettem egyiket sem, de lassan sikerült. Ugyanis rájöttem, hogy a rám korábban sosem jellemző nyugalom, boldogság, egészséges önbizalom és abszolút szabadság az előbbieket boldoggá, az utóbbiakat óvatossá teszi. Míg a szeretteim profitálnak megváltozott életemből (miután mostanában több jut nekik belőlem), addig az ebbe a szűk körbe bele nem tartozó külvilág kis túlzással a "veszélyes csábítót" látja bennem, féltik tőlem partnereiket, s taszítja - vagy iriggyé teszi ? - őket a függetlenség ilyen intenzív kisugárzása. Pedig, ha van valami, ami egyáltalán nem szerepel a terveim között, az egy újabb kapcsolat, pláne nem a máséval.
Újabb tudathasadás: tényleg ilyen fura és veszélyes állatfajta a szingli nő, főleg, ha nem kapkod két kézzel minden potenciális csődör után ? Ez ennyire szokatlan vagy érthetetlen ? Írjam ki a homlokomra, hogy "Pillanatnyilag veszélytelen vagyok !" ?
Több, mint 22 évembe telt, míg el tudtam fogadni női mivoltomat, holott mind viselkedésemet, mind gondolkodásomat tekintve meglehetősen határozott masculin vonásokkal vagyok felruházva. Sokáig nem tudtam megbocsátani anyámnak, hogy ennyire lányt akart. A férfiak meg valószínűleg nekem nem, hogy - ritka kivételtől eltekintve - nem vagyok képes bájosan, nőiesen viselkedni. Úgy sajnos meg végképp nem, hogy mellettem ők férfinak is érezzék magukat.
S ha mindez nem lenne elég, több mint 36 éve vagyok egy olyan csillagjegy szülötte, akiben alapból két személyiség él, örök harcban egymással. Dualista materializmus, mondhatnám, amelyben a kettős lét tiporja péppé a tudatot...
Ennek elviselését például nagymértékben megkönnyítette, hogy felfedeztem az egyik internetes fórumon egy olyan topikot, amelyben e jegy szülöttei osztják meg egymással igencsak hasonló kínjaikat-keserveiket, meg persze örömeiket. Jé, mondtam magamnak, nem vagyok egyedül. Azóta jobb egy kicsit.
S hogy miért írtam le mindezt ?
Talán azért, hogy aki ezt olvassa, erőt merítsen belőle, és ne adja fel. Ne fogja fel hátránynak női mivoltát - mint ahogyan én tettem nagyon sokáig. Ne adja fel álmait, önmaga kibontakoztatását, legyen olyan makacs és kitartó, mint én - csak ha lehet, kevesebb évet pazaroljon el minderre.
.jpg){kind=small}