A 2011-es népszámlálási adatok alapján hazánkban 464 ezer nő nevelte egyedül a gyermekét. Arról nincs – hiszen nem is lehet – statisztika, hogy ebből hány gyermek ápol közeli kapcsolatot a külön élő apjával, és hányan vannak, akik életéből teljesen vagy majdnem teljesen hiányzik az édesapa. A jelenség azonban sajnos létezik, és hatalmas lelki terhet ró a magára maradt anyára és gyermekre. Hiszen az apa az anya legnagyobb erőfeszítései ellenére sem pótolható teljesen.
Az apa szerepe a családban
Ranschburg Jenő szavaival élve az apa feladata az, hogy a gyereket „átemelje a küszöbön”. Kezdetben az anya adja a biztonságot, ő hozza létre a „belső kört”, és az apa dolga, hogy ezt kitárva a gyereket kivezesse a külvilágba. A fiúknak férfias viselkedésmintákat mutat, a lányokat pedig dicséreteivel, bókjaival a nőiességükben erősíti meg.
Ideális esetben persze. Hiszen sajnálatosan gyakran fordul elő, hogy az apa inkább negatív mintát mutat. János Valéria pszichológus szerint a mérgező apánál még a jelen nem lévő is jobb: „a negatív minta sokkal nagyobb károkat okoz a gyerekben, mint ha egyáltalán nincs apa. Egy erőszakos, domináns, kritizáló, megalázó, gúnyolódó apa jóvátehetetlen károkat okoz a gyermeki lélekben. Sokkal károsabb egy ilyen apa állandó jelenléte, mint az apa hiánya.”
(Olvasd el ezt is: Apa nélkül felnőni)
A gyermekkel magára maradt anya általában megrázza magát, és egyedül próbálja meg mindkét szerepet betölteni. Ha ez száz százalékosan nem is fog sikerülni neki, képes lehet egyedül is sikeresen felnevelni a gyermekét, ehhez azonban a pszichológus szerint arra van szükség, hogy ne érezze úgy, hogy gyermekével ketten vannak a világ ellen. Ne sajnálja, ne féltse túl a gyerekét, inkább alkosson szabályokat, ragaszkodjon azok betartásához, és keressen olyan férfimintát – nagypapát, edzőt, esetleg egy jó pedagógust –, akitől a gyerek megtanulhatja a pozitív férfias szerepeket.
Lehet-e az új párunk a gyerek "új apja"?
Hogy a nevelőapa valóban a vér szerinti helyére léphet-e, sok tényezőtől függ. Mennyi idősen ismerte meg a gyereket? Milyen a gyerek kapcsolata a vér szerinti apjával? És a nevelőapával? Egyáltalán, akar-e a férfi apaszerepbe kerülni (ami akkor, ha egy gyerekes nővel köti össze az életét, valamilyen szinten elkerülhetetlenné válik).
Hazánkban évente nagyjából 100 rokoni örökbefogadás történik, amelyek többsége házastársi örökbefogadás. Leginkább jellemző esete szerint az anya új férje veszi a nevére az egy ideje már közösen nevelt gyermeket, a folyamat azonban nem ennyire egyszerű: csak abban az esetben van rá lehetőség, ha a vér szerinti apa elhunyt, soha nem is volt bejegyezve apának, vagy hivatalosan lemond a gyermekről. Ilyenkor tehát meg kell az apát keresni, és rávenni, hogy aláírja a lemondó nyilatkozatot. A gyerekek innentől az új férj vezetéknevét viselik, aki teljes jogú szülőként szerepel a későbbiekben.
Mit mondjuk a gyereknek?
Mit tegyünk akkor, ha az apa önként és végleg lépett ki az életünkből? Ha évente egyszer látogatja a gyereket, vagy akár több évre is eltűnik?
"A magukra maradt anyák számára nem kell bemutatni, milyen fájdalmas gyermekük szemébe nézni, amikor a köddé vált apukájukról kérdezősködnek. Vegyes érzelmekkel kell ilyenkor megbirkóznunk, de fontos, hogy bármit tett is, soha ne szidjuk a kicsi előtt a másik szülőt. Egy gyereknek sem szabadna azt éreznie, hogy a két személy, akikből ő létrejött, ki nem állhatják egymást.
Sokan kegyes hazugságokhoz folyamodnak ilyenkor. Úgy gondolják, hogy a gyerek nem érezheti azt, hogy az apja nem kíváncsi rá, eldobta őt. Talán kevésbé hat károsan, ha úgy tudja a kicsi, hogy azért nem keresi apa, mert sokat dolgozik, mert messze lakik, mert folyton ügyeletben van... évek múltán persze sajnos rá fog jönni, mi a helyzet, de később talán könnyebben fel tudja dolgozni a csalódást, és nem válik az élete részévé a gondolat már pici korától kezdve, hogy ő nem szerethető, rá nem kíváncsi az apja.
A fájdalmas felismerés és csalódás azonban sajnos elkerülhetetlen. Hogy azok tesznek-e jót, akik már pici korban közlik a fájdalmas tényeket, vagy azok, akik próbálnak időt nyerni, ezzel azonban évekig tartják felesleges reménykedésben a gyermeket... azt nehéz lenne megmondani. Az biztos, hogy a legfontosabb feladat ilyenkor a kicsi önbizalmának növelése, a feltétlen szeretet, a meleg, családi fészek és érzelmi biztonság biztosítása. Ezekkel felvértezve remélhetőleg kisebb megrázkódtatással jár majd számára a későbbiekben a felismerés, amit egy ideig elodázhatunk, de el nem kerülhetünk" - írja egy egyedülálló anya.
Kapcsolódó cikkeink:
.jpg){kind=small}
(A hozzászólások megjelenítéséhez jelentkezz be Facebookra!)