Október 15 - A fehér bot nemzetközi napja kapcsán

"Mindenkinek azt tanácsolom, aki sérült emberekkel találkozik, merjetek kérdezni, mert ha nem teszitek, akkor a tudatlanságból tévhitek fognak elterjedni. Az érdeklődés nem sértő, sőt ellenkezőleg… Látni fogjátok, hogy az emberek többnyire szívesen válaszolnak nektek, és hálásak lesznek az érdeklődésért."

Eszter

Hogyan vesztetted el a látásodat?
Koraszülöttként siettem a világra, ezért életem első 3 hónapját inkubátorban töltöttem. A 60-as évek közepén még semmilyen mérőeszköz nem létezett és az orvosok sem figyeltek oda az inkubátoros szövődmények megelőzésére, ezért oxigén-túladagolás miatt károsodtak a szemeimben a látóidegek. Ez a probléma ma is sok csecsemőt érint.

Milyen volt a gyerekkorod?
Olyan, mint a többieké. Éltem a gyermekek mindennapjait. Szüleim már kisgyermekkoromtól kezdve igyekeztek úgy nevelni, hogy a vizuális érzékelés hiánya ellenére minél több információt közvetítsenek számomra. Sokfelé elvittek, amint megtanultam járni, állatkert, vidámpark, kirándulások nem hiányoztak az életemből.

A környékbeli ép látású gyermekekkel is jó volt a kapcsolatom, sokszor lementünk a játszótérre, vagy otthon anyám nagy örömére sátrat építettünk székekből és pokrócokból. Szüleim, nagyszüleim meséket olvastak fel, amikor filmeket néztünk, pár szóval kommentálták a történéseket.

A 70-es években még nem volt gyakorlat az integrált oktatás, ezért a vakok iskolájában tanultam. A Braille írás-olvasás elsajátítása mellett tornaórán mozgásfejlesztést, kézimunka és háztartási órán pedig gyakorlati életvezetési ismereteket kaptunk. Negyedikes korunkban már tudtunk varrni, nyolcadikban pedig el kellett tudni készíteni egy rántott húst. Persze nagymamám és édesanyám is megengedték, hogy besegítsek a konyhában.

A tankönyveket pontírásban nyomtatták ki és a dolgozatokat is így írtuk. Tanáraink között többen látássérültek voltak. Mindegyiket nagyszerű embernek ismertem meg, ők voltak az első példaképeim. Matematika tanárom mindig arra tanított minket, ne hagyjuk el magunkat, igyekezzünk szorgalommal, pontos munkával, öltözködésünkre odafigyelve megállni a helyünket az életben. A geometriát, függvényábrázolást egy-két akkoriban kezdetleges szemléltető eszköz használatával fejben kellett elképzelnünk. Az osztályfőnököm volt a másik példaképem, akinek a személyében lelkiismeretes családanyát ismerhettünk meg, sokat mesélt nekünk a fiáról. Alig látóként, vak férjével nevelte őt. Szintén vak szolfézs- és zongoratanáromnak, valamint az akkori iskolai énekkar karnagyának köszönhetem a zene szeretetét, zongoráztam és most is énekelek kórusban.

Hogyan tanultál látó diákok között?
Gimnázium szerencsére Magyarországon nem létezik látássérültek számára, ezért integráltan végezhettem a középiskolát. Az első 3-4 hónapban csodabogárnak számítottunk az osztály-társammal, aztán „meg- szoktak” minket a többiek és teljesen elfogadtak ben- nünket. Ennek egyik példája, amikor valaki tollat kért tőlem [a vakok egy pontozószerű eszközzel kézírnak, lásd a képen – a szerk.]. Osztálykirándulásokon, bulikon, színházlátogatásokon is természetesen részt vettem. Tiniként a barátok, szerelem és szórakozás is hozzátartoztak az életemhez.

A tananyag elsajátításában sokat segítettek a tanárok, különösen az osztályfőnököm, aki lelkiismeretesen, tapintható módon szemléltette a geometriát, úgy írt és rajzolt a táblára, hogy mondanivalóját el lehessen képzelni és látás nélkül is érthető legyen. A többi tanárnak és az osztálytársaimnak is sokat köszönhetek, akik elmagyarázták a szemléltető ábrákat, kísérleteket. A dolgozatokat mindig felolvastam, néhány pedagógus meg is tanulta a Braille-írást, így tudták ellenőrizni, mit írtam le. Édesapám és nagyapám felolvasta a tankönyvből a vonatkozó tananyagot, feladatokat. A könyvek egy részét hangoskönyv formájában is megkaptuk.

Az egyetemi évek alatt is sikerült bekapcsolódnom a diákéletbe. A tananyagokat hangoskönyvtárból kértem ki, valamint szüleim és vállalkozó szellemű diáktársaim olvasták kazettára. Az előadásokat magnetofonnal rögzítettem, majd kijegyzeteltem. Nekem sokkal több időt kellett a tanulásra fordítanom a hanganyagok miatt is.

A vak diákok ma már laptoppal jegyzetelnek, a képernyőt beszélő szoftver olvassa fel, szkennert használnak a nyomtatott szövegek olvasására és élvezik az internet nyújtotta információbőséget.

Eszter többi cikke a témáról:

• Élet fehér bottal
• Anyaság fehér bottal