Veszélyes szabadság (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Bevallom, amikor a West Balkános tragédia már egy hete volt napirenden az esti híradókban, kicsit kezdtem besokallni. Mélyen megrendített a tragédia, de kissé túlzásnak éreztem, hogy miért kelle ezzel ennyit foglalkozni. Aztán egyszerre mindent másképp kezdtem el szemlélni. Hogy miért? Azért mert belegondoltam, hogy ha nekem jelen pillanatban lenne gyerekem, akkor ugyanúgy ő is lehetett volna az egyik áldozat. Hajlamosak vagyunk egy-egy ilyen tragédiára legyinteni, s azt gondolni, a mi gyerekünkkel nem történhet meg ilyesmi, pedig ez koránt sincs így.

Felmérések igazolják, hogy egy szülő átlag napi 30 percet beszél a gyerekével. Ez az adat megdöbbentő, de igaz. Úgy vélem a szülők és gyermekeik közötti kommunikáció mérhetetlen hiánya nagyban hozzájárul ahhoz, hogy idáig jutottunk. A kamaszok úgy érzik, eljött az ő idejük, amikor lehull róluk az ártatlan gyermekkor, és végre kipróbálhatják magukat minden, általuk jónak vélt dologban. Sajnos ilyenkor hiába mondja a szülő, hogy ez vagy az nem biztos, hogy gyermeke javára válik; ebben az életkorban ugyanis a dolgok saját magunk által való megtapasztalása a „divat”. Azt hiszik, hogy mindent tökéletesen tudnak az életről, és kockázat nélkül vágnak bele mindenben. Valójában azonban csak azt hiszik, nem kockáztatnak. A tét ennek ellenére óriási, de ezt akkor még nem tudják felfogni.

A fiatalok ebben a stádiumban szívesebben töltik az időt barátaikkal, mint a szüleikkel, ami valahol természetes; ebben az életkorban kezdi el őket jobban érdekelni a másik nem, és még sorolhatnám. Azonban azért veszélyes ez a fajta szabadság, mert nincs mellettük senki, aki meg tudná győzni őket arról, hogy mi az, ami épülésüket szolgálja, és mi az, ami negatívan hathat ki további életükre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a szabadság egyfajta „börtön”, amiből nem tudnak szabadulni, s aztán jönnek a bulik, az alkohol, a drogok, és máris megérkeztünk a január 16-ai eseményekhez. Sokan ebben az életkorban még nem tudnak felelős döntést hozni, és akarva-akaratlan is besétálnak ebbe a „csapdába”.

Itt jönnek a képbe a szülők, akikre ezen a téren óriási felelősség hárul, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak helyes utat mutató irányelveket adni, hisz ők azok, akik legközelebb állnak csemetéikhez. Mindez azonban kevés az üdvösséghez. Döntő szerepe van annak, hogy a gyerek is nyisson a szülei felé, és próbálja megkeresni a kompromisszumot, mert enélkül nem működik a dolog. Igen ám, csakhogy ez nem olyan egyszerű, amikor a gyerek úgymond a második dackorszakát éli, és mindenért lázad, akár tetszik neki, akár nem. Nem látja be, hogy a szülők csak a javát akarják, és próbálják átadni azokat a tapasztalatokat, amiken hajdanán ők is átestek, valamint megkímélni azoktól az esetleges sérelmektől, amiket ők is elszenvedtek anno.

Tény, hogy a szülők nagyon nehéz helyzetben vannak, amikor utódaik átlépik a kamaszkor küszöbét. Irdatlan nehéz dolog jó szülőnek lenni, főleg ebben a mai felgyorsult, pénzközpontú világban. Vajon van a gyereknevelésre valamiféle recept, ami hatékonynak bizonyul? Vagy ez is olyan, mint amikor valaki egy új süteményt akar sütni, és csak négy öt próbálkozás után tudja olyanra elkészíteni, hogy feltálalja a vendégeknek? Nehéz kérdések ezek. Egy valami azonban biztos. A kitartás csodákra képes.

Kép: Joshua Siniscal / Flickr.com