Ráér-e a gyerek a türelemre?

A kérdés édeskésnek tűnhet, de a gyermekekkel történő pillecukor-kísérlet - az ún. Marshmallow-teszt - egy kifejezetten komoly témát, a késleltetés képességét kutatja.

A késleltetés olyan emberi képességünk, mely a szükséglet vagy vágy megjelenésétől az annak kielégüléséig eltelt idő tűréséről, a halasztásról, a kivárásról szól. Képzeljünk el gyerekként mondjuk egy nagy kocka édes pillecukrot, amire azt mondja valaki, hogy ha ki tudod várni, amíg ő elintézi a dolgát, és addig nem eszed meg, kapsz mellé egy másik pillecukrot. Majd húsz percre eltűnik...

Húsz perc pedig nagy idő.

A Marshmallow-teszt

A kísérletet az 1960-as években a Stanford-i Egyetemen végezték el, maga az ötlet Walter Mischel nevéhez fűződik. A pillekönnyűnek tűnő helyzetben a kutatók azt próbálták megfigyelni, hogyan képes egy óvodás gyerek ellenállni a kísértésnek, hányan tudják ezt megtenni egy adott csoportból, képesek-e a gyermekek a vágyuk kielégítését egy később bekövetkező jutalom reményében késleltetni.

Voltak, akik azonnal befalták a cukrot, és voltak olyanok, akik keserves kínok között fogdosták, nyalogatták, kezükkel gyurmázták a ragadós pillecukrot, illetve olyanok is akadtak, akik elfordították a fejüket, hogy ne is lássák az édességet, vagy a szoba sarkába menekültek a kísértés elől.

Miért is annyira fontos ez a bizonyos késleltetetés?

Miért kell megtanítanunk a gyermekeinket arra, hogy a szükségleteik kielégítését halasztani tudják? Miért nem nyelhetjük le egyszerre és azonnal az egész világot?

Mischel kísérlete azért is váltott ki nagy hatást, mert az általa vizsgált gyerekek további boldogulását hosszú évekig, évtizedekig nyomon követte. Választ keresett és kapott arra a kérdésre, hogy azok a gyerekek, akik képesek voltak az azonnali fogyasztásukat egy nyereséges későbbi fogyasztás reményében elhalasztani, hogyan illeszkedtek be később a társadalomba, és mire vitték a személyes életükben.

Évekkel később a kutatócsoport azt találta, hogy azok a gyermekek, akik 4-6 évesen képesek voltak a vágyaik késleltetésére, felnőttként sikeresebb életpályát futottak be, jobb tanulmányi eredményeket hoztak, és a testalkatuk is vékonyabb maradt.

A késleltetni tudók hosszú távon, középkorúként egészségesebbek tudtak maradni, biztonságosabb anyagi feltételeket teremtettek maguknak, és kevésbé veszélyeztette őket az alkohol- vagy a drogfüggőség réme. A késleltetés olyan képességünk, melyen egész jövőnk, sőt, a bolygó jövője is alapulhat.

Walter Mischel kísérlete mára világhírűvé vált, de az évek során a kutatásnak több változata is kialakult. A kollégák joggal támadták Mischel kutatásának egyik tényezőjét, mégpedig azt, hogy a kísérletvezető a Stanford egyetem óvodáját választotta vizsgálata egyetlen helyszínéül. A Stanford Egyetem dolgozóinak gyerekei stabil háttérből érkeztek, így ők rendelkeztek azzal az ősbizalommal, ami ahhoz kellett, hogy higgyenek a felnőtt visszatérésében, aki remélhetőleg egy második pillecukorral "egyetemben" érkezik hozzájuk.

Ha ugyanezt a kutatást megismételjük például Trinidad szegényebb környékén, az ott élő gyermekek nem biztos, hogy megbíznak abban, hogy a felnőtt betartja majd a szavát. Nekik más tapasztalataik vannak a témáról, itt a bizalom nem magától értetődik. Ugyanez igaz a nélkülöző, vagy mélyszegénységben élő gyerekekre is: ők az azonnali fogyasztás mellett döntöttek.

Mischel elfogadta a kritikát, és kutatását kisebbségben élő lakosság körében is megismételte. Rájött, hogy a kérdés sokszínű, és a gyermekek döntését több tényező is befolyásolhatja. Később ki is mondta, hogy 

a késleltetési képesség alapja csak a bizalom lehet. Semmi nem szól amellett, hogy lemondjunk a biztos nyereségről egy bizonytalan jövőbeli jutalomért -  egyedül csak a bizalom. Ahol az ígéretek mindig valóra válnak, ott jelen van a bizalom is.

Születésünktől kezdve próbálunk az emberi civilizáció részei lenni, abban bennfentesként mozogni, ez a jólétünk és jóllétünk kulcsa. Szüleink segítségével tanuljuk a célravezető magatartásokat, lessük a mintát, ami a hatékony és célszerű lesz a beilleszkedésben. Ennek része az a tudás is, hogy a szükségleteink csak egy idő után elégülnek ki, és minél bonyolultabb vágyunk és célunk van, annál több feltétele van az elérésének. Ez az idő mostanra egyre nehezebben viselhető vagy viselt a gyerekeink számára. Nem gondolunk rá, hogy ezt célzottan meg kell tanítani nekik, pedig ez a civilizáció egyik alapja.

Szeretném, ha anya meghallgatná a versszavalásomat, de ő előbb meg szeretné inni a kávéját.
Szeretnék indulni a játszótérre, de meg kell várnunk Julcsit.
Szeretném megenni a Túró Rudit, de előbb ki kell fizetni.

A várakozás feszültséggel jár, ennek a feszültségnek az elviselését pedig tanulni kell. A késleltetésnek viszont nem kell passzívnak lennie, lehet küzdelemre hívó időszak, készülés, aktivitás ideje is.

Nehéz elfogadni, de a türelem, a várakozás, a készülődés nem megspórolható ma sem, viszont a személyiséget formálja, fejleszti, szükségünk van rá.

A népmesék olvasása fontos eszköz lehet a késleltetés tanítására. A népmesei főhős mindig rendelkezik a késleltetés képességével, kiállja a próbákat, három kemény feladatot is megold, kibírja a szúnyogcsípéseket a királylány kertjében, elhozza az üvegcipőt, legyőzi a sárkányt, megvárja, míg a királyfi felmászik hozzá a toronyba a leengedett haján. A késleltetés a mesékben sosem passzív: a királyfi próbálgatja fizikai erejét, leleményességét, humorát, és jó segítőket használ célja eléréséhez. A szegény lány megrázza az almafát, és kiveszi a megsült cipókat a kemencéből.

Tanítsd meg őt várni, és mindig el fogja érni, amit szeretne!
 

Indexkép: Depositphotos.com

Olvasd el ezt is: Marshmallow teszt - a kutatók 18 éven át figyelték a gyerekek életét, s fontos dolgot üzentek a szülőknek