"Sírdogál.
 
Aztán visít is. Panaszosan, napok óta. Márpedig ő akarja. Elmondtam neki már néhányszor, hogy a fűtés távirányítóját azért nem kaphatja meg, mert elnyomogatja a gombokat, kikapcsolja az egészet és nem lesz jó meleg a házban. Tudom, pici még, nem érti. De én naivan hiszek a jó szó, a meleg tekintet és a gyengéd, beszéddel való ráhatás eredményességében.

Mindhiába.

Újra és újra a távirányítóért nyújtja hurkás kis karocskáit. Elfelejti az összes játékot, hiába próbálom elvonni a figyelmét mindenféle bolondozással, gitározással, ártatlan, hatalmas barna szemei mindig vissza-visszatérnek arra a csábító, fehér, letisztult valamire. Magyarázom megint, hogy értsd meg, drága kisfiam, nem tesz jót a fűtésnek ha állandóan ki-be kapcsolgatjuk. Ha meg odaadom, csak kaphatom ki a kis kezedből, hogy ne nyomkodd el újra és újra, néha olyan kombinációkat beütve, hogy fél órán keresztül kell gondolkodnom, mire vissza tudom állítani. Teljesen fölöslegesen magyarázok, egyre jobban mutogat a tiltott tárgy felé, felhúzott kis szemöldökeivel, tiszta tekintetével könyörgőn nézve rám, foghíjas kis szájacskájával babanyelven magyarázva, fejét a legédesebb mozdulatokkal billegtetve, miközben szőke, göndör fürtjei glóriaként repkednek arca körül. 

Természetesen elolvadok és feladom.

Odaadom neki a távvezérlőt és lemondóan nyúlok a használati útmutató felé, pontosan hogyan is kell majd alaphelyzetbe állítani és utána elölről bepötyögni minden beállítást.

Ahogy a kis kezecskék birtokba vették az áhított szerkezetet, ujjacskái azonnal elkezdték nyomkodni a gombokat... De nem hallottam a csipogást... valójában nem nyomta be egyiket sem. Csak simogatta, nézte őket, majd rám emelte okos kis tekintetét.  

Aztán váratlanul, egy esetlenül kecses mozdulattal felém nyújtotta a távirányítót. Meglepődve vettem el tőle, mire boldog kacagásban tört ki. Megnyugodtam, nem kell állítgatni semmit akkor. De Bulcsúkámat nem ilyen fából faragták. Újra nyújtotta kezeit, újra kérte tőlem. Visszaadtam neki. Na most mi lesz? És azok az édes kis ujjak bizony rá is találtak a gombokra. A leghuncutabb, legvásottabb arccal hunyorgott rám. 
Aztán...

Ismét rám nézett, most komoly, súlyos tekintettel és felém nyújtotta. Elvettem megint, mire ő ismét boldog kacagásba kezdett. És akkor megértettem, én, buta, rossz dolgokhoz szokott fölnőtt. Az én drága kicsikém azt akarta nekem napok óta megmutatni, hogy ő ért engem. Hogy ő jót akar. Hogy ő pontosan tudja mi a helyes és mi nem és ő segíteni szeretne. Szinte a hideg rázott ki, olyan fölnőttesen nézett rám, végtelen mélységgel a szemeiben. 

"Én értettelek, édesapám. Egész végig értettelek, csak te nem bíztál bennem. Tessék, itt van." 
Könnybe lábadt a szemem. Te tényleg ennyire jó vagy? Tényleg ennyire okos, ennyire tiszta?

Kacagott és azok a drága kis kezecskék újra kinyúltak. Odaadtam, ő ismét úgy tett, mintha nyomná a gombot, de aztán adta is vissza. Kacagás megint, egymásra nevettünk, odabújt hozzám és én úgy éreztem most vagyok egész. Hogy most kell megállítani ezt a pillanatot és ebből lehet táplálkozni nagyon sokáig. Az én tökéletes, tiszta lelkű, kicsi barátom. Sokáig játszottunk még így. Bulcsúkám folyamatosan incselkedett, hogy meg fogja nyomni a gombot. Sosem tette, mindig boldog nevetés kíséretében csúsztatta vissza a markomba. Nagyon élvezte. Mikor ráunt, teljesen váratlanul odahajolt és adott egy olyan kedvesen nyálas puszit, amilyent senki más ezen a világon nem tud adni. Az én drága, igaz, jólelkű Bulcsúkám, különleges kis angyalkám.
Nemrég volt egy éves."

Kép: Depositphotos.com