El sem bírnám viselni az ölelő karjait, ha arra gondolok, hogy percekkel vagy órákkal ezelőtt mást ölelt

Csendben fordult a kulcs a zárban, halkan lépkedett a szobában. Sötét volt. És nagyon késő. Talán hajnali két óra lehetett.

Azt hitte, hogy már alszom. Hogy már mindenki alszik. A gyerekek természetesen aludtak is, fent a szobájukban, békésen, nyugalomban. Ők még csak nem is sejtették, hogy hamarosan széthullik a családunk. Hogy apa már nem fog velünk lakni. Hogy elkezdődik a végeláthatatlan harc a gyerekekért, hogy ki, kinél hány napot legyen. Hogy sírni fognak, üvölteni, és nem fogják megérteni, miért tesszük mindezt.

De most még csend van. Most még szépen alszanak. 

Csak én vagyok ébren. Kattog az agyam, nem tudok aludni. Fekszem a sötétben nyitott szemmel és várok. Várom, hogy idebújjon mellém, de közben el sem bírnám viselni az ölelő karjait, ha arra gondolok, hogy percekkel vagy órákkal ezelőtt mást ölelt. Várom azt is, hogy magyarázatot adjon arra, miért jön haza mostanában ilyen későn. Persze valamilyen magyarázat mindig van. Az elején el is hittem neki, de aztán szép lassan összeállt a kép. Megcsalt.
 

Hogy volt képes belehazudni a szemembe minden egyes nap?

Szeretnék hinni neki. Szeretnék bízni benne. Szeretném, ha együtt maradnánk. De már nem vagyok képes rá. 

Csendben motoszkál, leveszi a ruháját és elmegy zuhanyozni. Miért? Miért tette velem ezt? Olyan jól megvoltunk! Nemrég volt a házassági évfordulónk, és azzal ünnepeltük meg, hogy elmentünk két napra wellnessezni egy meseszép szállodába, a gyerekekre pedig addig a nagyik vigyáztak. 

Azt mondta, szép vagyok, hogy imád, hogy nem bír nélkülem élni! Hogy volt képes belehazudni a szemembe minden egyes nap? Hogy volt képes felrúgni a házasságunkat egy kis cici és popsi miatt? Ráadásul pont az asszisztensével...

Azt hitte, hogy nem jövök rá? A lánya lehetne! Vagy ez már a kapuzárási pánik? Hol rontottam el? Mit kellett volna másképp tennem?
 

Istenem, segíts meg, hogy legyen elég erőm ahhoz, hogy ezt egyedül végigcsináljam!

Hallom, ahogy elzárja a vizet. Biztosan most törölközik. Mindjárt idefekszik mellém, nekem meg közben patakokban folyik a könnyem. 

Össze kell szednem magam. Már csak a gyerekek miatt is. Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Bárcsak tudnám, miért tette. Bárcsak helyrehozhatnánk. Még mindig szeretem! Ő életem szerelme, a nagybetűs férfi, akire mindig is vágytam. De nem tudnék többet bízni benne. Minden nap attól rettegnék, hogy megteszi újra és újra. 

Le kell zárnom ezt magamban és tovább kell lépnem. Beadom a válókerestetet. Istenem, segíts meg, hogy legyen elég erőm ahhoz, hogy ezt egyedül végigcsináljam!

Indexkép: Anemone123 képe a Pixabay-en