Az idősebb lányom, Jenna a minap azt mondta nekem: "Kisgyermekként az volt a legeslegnagyobb félelmem, hogy anyával elváltok. Tizenkét éves koromra aztán annyit balhéztatok, hogy végül arra jutottam, mégis jobb lenne nektek úgy." Majd egy mosollyal hozzátette: "Örülök, hogy végül dűlőre jutottatok a dolgaitokkal."

Éveken keresztül Keri, a feleségem és én csak küzdöttünk. Nem is tudom pontosan, mi hozott össze minket, mivel az biztos, hogy a személyiségünk cseppet sem passzol. Minél hosszabb ideje voltunk házasok, annál szélsőségesebb különbségek törtek a felszínre. Amikor aztán a hírnév és a vagyon is belépett az életünkbe, a helyzetünk fikarcnyit sem lett könnyebb, a problémáink tovább súlyosbodtak. A nyomás közöttünk odáig fokozódott, hogy egy-egy turné a könyvekkel megváltásnak bizonyult, még úgy is, hogy bőven megfizettük az árát a viszontlátáskor. A veszekedések annyira gyakorivá váltak, hogy már elképzelni is nehéz volt egy békés párkapcsolatot. Már örökösen csak védekeztünk, közben erődnyi érzelmi védőfalat építettünk a szívünk köré. A válás szélén álltunk, már többször beszélgettünk is róla.

Épp az egyik könyvemmel turnéztam, amikor tetőzött az egész. Már megint nagyon összevesztünk, ezúttal telefonon, amikor is Keri fogta és rámrakta a telefont. Ott voltam egyedül, magányosan, ráadásul frusztrált és dühös voltam. Akkor úgy éreztem, elértem a határaimat.

Ez volt a pillanat, amikor Istenhez fordultam. Igazából nekitámadtam. Nem tudom, hogy imának lehet-e nevezni, amikor ráförmedsz valakire, de az biztos, hogy roppant elkötelezetté váltam ott és akkor. Ott álltam az Atlanta állambeli Buckheadben, a Ritz-Carlton szálló zuhanyában és üvöltöttem Istennel. Azt ordítottam, hogy a házasságom rossz és nem bírom tovább.

Amennyire gyűlöltem a válás gondolatát, legalább annyira fájdalmas volt arra gondolni, hogy akár csak egy percig is együtt maradjunk tovább. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam rájönni, miért olyan nehéz a házasság Kerivel, hiszen mélyen tudtam, hogy ő egy jó ember. Azt is tudtam, hogy én jó ember vagyok, de akkor miért nem jövünk ki egymással? Miért vettem el valakit, aki ennyire különbözik tőlem? Miért nem változott meg ő?

Végül teljesen berekedve és összetörten összerogytam a vízfolyam alatt és zokogni kezdtem. A kétségbeesés legmélyén voltam, amikor az isteni szikra megérintett: „Rick, őt nem tudod megváltoztatni. Változtasd meg önmagadat”

Abban a pillanatban imádkozni kezdtem. „Istenem, ha én nem tudom megváltoztatni Őt…változtass meg Te engem!” Imádkoztam késő estig, utána még másnap is hazáig, a repülőgépen. Imádkoztam, ahogy otthon beléptem az ajtón, és üdvözöltem a feleségemet, aki olyan rideg volt, hogy alig fogadta az üdvözlést. Aznap éjjel, ahogy ott feküdtünk az ágyban centikre – valójában fényévekre – egymástól, jött az ihlet és már tudtam, mit kell tennem.

Következő reggel átgurultam az ágyon az ő oldalára és megkérdeztem:

„Mivel tehetném jobbá a napodat?”
Keri dühösen nézett rám: „Mi van?!”
„Mivel tehetném jobbá a napodat?” – ismételtem.
„Nem tudsz ilyet.” - felelte - „Hogy érted? Miért kérdezed ezt?”
„Úgy értem, ahogy mondom. Csak szeretném tudni, mivel tehetném szebbé a mai napodat.”
Cinikusan nézett rám és így szólt: „Igazán tenni akarsz valamit? Akkor menj és pucold ki a konyhát.”
Biztosan azt várta, hogy begurulok, ám én csak bólintottam, felkeltem és rendbe tettem a konyhát.

Következő nap ugyanazt kérdeztem: „Mivel tehetném jobbá a napodat?”
Az orra és a szeme összeszűkült, de ezúttal rögtön válaszolt: „Pakold ki a garázst.”

Mély levegőt vettem, hiszen már volt egy roppant fárasztó nap a hátam mögött, ennek ellenére ő mégis ezt kérte most tőlem. Kísértést éreztem, hogy lehordjam, de helyette csak azt mondtam: „Oké” - és a következő két órát a garázs kipakolásával töltöttem el. Keri nem igazán tudta, mit gondoljon.

Következő reggel, következő kérdés: „Mivel tehetném jobbá a napodat?”
Keri kifakadt: „Semmivel! Nem tehetsz semmit, amitől jobb lenne! Hagyd abba ezt az ostoba kérdezősködést!”
„Sajnálom – mondtam –, de nem tehetem. Megállapodtam magammal és ezt nem szeghetem meg. Szóval: mit tehetek, hogy jobb legyen a napod?”
„Miért csinálod ezt?” – kérdezte.
„Mert fontos vagy nekem Te és a házasságunk is” – válaszoltam.

A következő reggelen újra megkérdeztem. És a következőn. És a következőn. És így tovább. Végül két hét múlva csoda történt. Amikor feltettem a kérdést, Keri szemei elfátyolosodtak, a következő pillanatban pedig könnyekben tört ki. Amikor a zokogástól újra meg tudott szólalni, azt mondta: „Kérlek, ne kérdezgesd ezt tőlem. Nem veled van a baj, hanem velem nehéz együtt élni. Én nem is tudom, miért nem hagytál még el egyáltalán.”

Felemeltem az állát, a szemében néztem és azt mondtam: „Azért, mert szeretlek. Szóval, mit tehetek, hogy szebb legyen a napod?”
„Nekem kéne ezt kérdeznem tőled.”
„Talán igen. De nem most. Most nekem kell változtatnom, mert tudnod kell, milyen fontos vagy számomra.”
A mellkasomra döntötte a fejét és így szólt: „Sajnálom, hogy ilyen önző voltam.”
„Szeretlek” – mondtam.
„Szeretlek” – felelte.
„Tehát mit tehetek, hogy szebb legyen a napod?”
Édesen nézett rám: „Nem tölthetnénk együtt egy kis időt?”
Mosolyogtam és azt mondtam: „Ez kedvemre volna.”

Körülbelül egy hónapig folytattam a reggeli kérdezősködést és a dolgok fokozatosan megváltoztak. A viták elmaradtak, és Keri is kérdezősködni kezdett: „Mit szeretnél? Mit tehetnék, hogy jobb feleséged legyek?”

A falak leomlottak közöttünk. Végre tartalma is volt a beszélgetéseinknek: arról szóltak, hogy mit várunk az élettől, és hogyan tudnánk egymást boldogabbá tenni. Persze nem oldottunk meg minden problémát. Még azt sem mondhatom, hogy soha többet nem veszekedtünk, de ezek a veszekedések valahogy megváltoztak. Nem csak hogy ritkábbak lettek, de erejüket is vesztették, miután kiszívtuk belőlük a mérget. Már nem arról szóltak, hogy bántsuk egymást.

Keri és én több, mint harminc éve vagyunk házasok. Nem csak szeretem a feleségemet. Sóvárgok utána, kívánom őt, és szükségem van rá. Néhány különbözőségünkből előnyt kovácsoltunk, a többi pedig nem számít. Megtanultuk óvni egymás, és ami még fontosabb, akarjuk is ezt az érzést.  

A házasság nehéz. De ugyanilyen nehezek a szülői szerepek, hogy fitt maradjak, vagy hogy könyveket írjak... és minden más, ami fontos az életemben. Hogy társam van ebben, az egy hatalmas ajándék a sorstól. Azt is megtanultam, hogy a házasság intézménye segít elfogadni és javítani a jellemhibáinkat. Mindannyiunknak vannak. 

Idővel rájöttem: amit mi megtapasztaltunk, szűk keresztmetszet volt, egy lecke a nagy tanításból. A kérdés, amit minden hű párkapcsolatban fel kell tennünk a társunknak: „Hogyan tehetném jobbá az életed?” Ez a szerelem.

A romantikus novellák (és írtam már párat) mind a vágyról szólnak és a "boldogan élnek, míg meg nem halnak" kifejletről. De az örök boldogság nem a vágytól jön létre – legalábbis nem olyan formában, ahogy a ponyvaregények ábrázolják. Az igazi szerelem lényege nem az, hogy vágysz valakire, sokkal inkább, hogy erősen vágyod az ő boldogságát – még akkor is, ha ennek a te boldogságod az ára. Az igazi szerelem nem abból áll, hogy a tökéletes másolatodat faragod ki a partneredből. Fontosabb, hogy kiterjesszük a saját tolerancia-szintünket, odaadásunkat addig a szintig, ahol már képesek vagyunk egy másik ember jólétével törődni. Minden más csak az önös érdek színjátéka.

Nem azt mondom, hogy ami Keri és köztem zajlott, beválik másnál is. Még csak azt sem mondom, hogy minden házasságot meg kell menteni. Ami viszont engem illet, hihetetlenül hálás vagyok azért a megvilágosodásért, amit azon a bizonyos napon kaptam. Hálás vagyok, hogy a családom egyben van, és a feleségemet – a legjobb barátomat – látom magam mellett minden reggel, amikor kinyitom a szemem. A leghálásabb pedig azért vagyok, hogy akár most, akár a jövőben adódik problémánk, egyikünk oda fog gördülni, hogy megkérdezze: „Mit tehetek azért, hogy szebb legyen a napod?”

Mindegy, hogy a kérdést te teszed fel, vagy hozzád intézik: ez mindenképp olyasmi, amiért érdemes felkelni nap mint nap.

Forrás: Richard Paul Evans blog
Kép: Kumon / Flickr.com