Ki vagyok én?

Elveszett vagyok egy útvesztőben, már nem tudom néha, ki vagyok. Keresem önmagamat, aki valahol belül mélyen ott van, csak nehezen férek hozzá, mert túl sok elvárásnak kell megfelelnem.

Az az álarc vagyok, amit magamra erőltetek, hogy elfogadhatóbb képet fessek, vagy az a szorongó, önbizalomhiányos lélek, aki fél előbújni rejtekéből?

Autizmus… ott áll a diagnózisomban feketén-fehéren. De vajon ez a címke képes leírni engem, mint embert? Utánanézek a neten, mit is találok az autizmusról, és megdöbbenek.

Olyan „tüneteket” sorolnak fel, melyek nálam nem jelentkeznek, mégis autista vagyok. A „nem tart szemkontaktust” tünettől, a „visszhangszerűen utánozza a beszédet” vagy a „szokatlan mozdulatai vannak” tünetig. Rám ezek egyike sem volt jellemző, mégis rajta vagyok a spektrumon, ahogy mondani szokás.

Persze tudom, a szakértők azt mondják, hogy vannak „súlyosabb esetek” is, mint az én helyzetem, akik jobban mutatják a tüneteket. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha elég feltűnően mutatod ki a másságodat, akkor sokkal nagyobb támogatásban részesülsz a rendszertől.

Mi van azokkal, akik kikerülik az autizmus szűrőjét?

És mi van azokkal, akik szégyellik azt, hogy kortársaiktól eltérően látják a világot, és inkább bármit megtesznek, hogy erre ne derüljön fény? Mi van azokkal, akik kikerülik az autizmus szűrőjét, akikről fel sem merül, hogy autisták, mert annyira nem mutatják azokat a szakkönyvi tüneteket, melyeket még ma is tanítanak az autizmusról? Ők mennyire kerülnek a süllyesztőbe, mint ahogy én is átmentem a szűrökön…

Nagyon másként néz ki az autizmus a társadalomban kommunikált, szakkönyvekben leírt sémáktól a maga valóságában. Nem lehet ráhúzni egyértelmű sablonokat minden egyes autistára. Mert ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Van, akin jobban, van, akin kevésbé látszik, de ez nem jelenti azt, hogy nem lennénk mindannyian jogosultak az elfogadásra és támogatásra.

Senki nem veszi észre a jeleket

Nagyon sokan vagyunk olyanok, mint én is, akikről nem lehet annyira könnyen megmondani, hogy autista. Mert szemkontaktust tartok; van empátiám, sokszor talán túl erős is; jól kommunikálok másokkal; számomra nem kellemetlen a testi kontaktus, kézfogás; nem volt nyelvi elmaradásom, sőt inkább előrébb jártam társaimnál, nem küzdök tanulási zavarral, sőt a tanulás az egyik erősségem. Sosem gondolták volna, hogy autista vagyok, mert sok területen kiemelkedő teljesítményt mutattam, kifejezetten tehetségesnek tartottak.

Senkinek nem tűnt fel, hogy miközben kifelé a „tökéletesség” látszatát keltettem, most már visszatekintve tudom, hogy belül szépen lassan haldokoltam.

Senkinek nem tűnt fel, hogy iszonyúan szorongtam, mert a szorongásomat a magabiztosság látszata mögé rejtettem.

Senkinek nem tűnt fel, hogy nem vagyok jól, mert kisgyermekként olyan szépen, csendben eljátszottam egymagamban.

Senkinek nem tűnt fel, hogy belül őrlődöm, mert annyira, de annyira másnak érzem magam, mert egyszerűen tudom, hogy nem illek a többiek közé, hogy más gondolatok járnak az eszemben.

Senkinek nem tűnt fel, hogy kívülálló vagyok, olyan, mintha egy buborékban élnék, elszeparálva a többiektől, mert ez is csak belülről érezhető. Az értelmetlen, butaságnak tűnő csevegések kényszere elől a könyvekbe és a zenébe menekültem, hogy megússzam a semmitmondó beszélgetéseket.

Senkinek nem tűnt fel, hogy bármi baj lenne velem. Hiszem voltak barátaim – akikkel igazán sosem tudtam azonosulni. Hiszen kifelé a sikeres, magabiztos nő képét mutattam – nemrég jöttem rá, hogy mindezt szinte állandóan összeszorított fogakkal értem el.

Milyen ára van annak, hogy iszonyú jól tudtam rejtőzködni, és nem megmutatni, ki is vagyok én? Az intelligenciám hozzásegített ahhoz, hogy tudjam, hogy más vagyok, de ez a másság nem annyira tolerálható mások által, ezért úgy kell tennem, hogy „normálisnak” tűnjek.

Felveszem a maszkomat, és megpróbálom eljátszani, hogy élvezem

Minden alkalommal, mikor emberek közé kell mennem, felveszem a maszkomat, és megpróbálom eljátszani, hogy élvezem. Pedig semmi mást nem gyűlölök jobban, mint a jópofizást. Márpedig az emberek csak akkor maradnak meg melletted, ha képes vagy erre. Sok barátot vesztettem már el amiatt, mert túl őszinte voltam, segíteni akartam, hogy lássák az igazságot.

Csakhogy sokan nincsenek felkészülve az igazságra, sokkal könnyebb hazugságban élni az egész életüket.

Milyen ára van annak, hogy nem önmagadat adod, mert egyébként kirekesztődsz a rendszerből? Ha túl hangos és lázadó vagy, barátok nélkül maradsz? Ezért újrakezded nap mint nap felépíteni a kis kártyaváradat, a lelkedet védő bástyákat, hogy megpróbáld ismét a beilleszkedést. De a kártyavár minden este összedől, mert hű a nevéhez. Nem elég erősek a falak, hogy megvédjenek a betolakodóktól, a rád furcsán nézőktől, a szavak nélkül is kirekesztőktől…

Mindig azt érzem, hogy nem lehetek közéjük való. Egyszerűen nincs kapcsolódási pont, mely összekötne velük, a „normális” világgal. Ezt érzem minden nap. Az én világom nem elfogadható, mert túlságosan más, mint a többieké. Más dolgok fontosak és jelentéktelenek számomra. Máshogy forog az agyam, és más jellegű célok töltik ki az életemet.

Hányan, de hányan lehetnek még olyanok, mint én? Akik érzik másságukat és csak szoronganak, hogy valami nagyon nagy baj van velük. Pedig nincs semmi baj. Velük nincs, viszont a világgal nagy baj van. Mert sajnos egyelőre úgy néz ki, hogy a világ csak azokat fogadja be igazán, akik nem lógnak ki a sorból, akik beállnak a hamis értékek hajszolásának örök körforgásába.

A másság, az autizmus elfogadása is sokszor csak látszat. Néha egyesületek, szervezetek jönnek létre olyan célok hangoztatásával, melyek csak szavak, mindenféle tartalom nélkül. Megkockáztatom, hogy még soha nem beszélgettek igazán egyetlen autista személlyel sem. A sorsközösség vállalás is sokszor hamis, anyagi érdekek irányítják az egész világot…

Ugyanolyan helyünk van a világban, mint bárki másnak

Nehéz megtalálni önmagad ebben a farkastörvények uralta világban, de nem lehetetlen.

Az, aki valójában vagy, sosem hagy el. Merd vállalni azt, amit gondolsz és amit érzel! Ha veszed a bátorságot, hogy kiállj önmagadért, feltárulnak azok a lehetőségek, melyek eddig rád vártak.

Vagyok, aki vagyok. Ezt sosem késő elfogadni, kimondani, és megmutatni.

Ha önmagadat adod végre, érdekes módon eltűnnek azok a „tünetek”, melyek eltüntetésén egész életedben munkálkodtál. Ha már nem félsz attól, mit gondolnak mások, csökken a szorongásod, a társasági fóbiád.

Ha mered vállalni önmagad, ki mered mondani azokat a gondolatokat, melyeket eddig rejtegettél, tényleg egy új világ tárul fel előtted. A saját világod. Mely bármennyire is furcsa, szokatlan, az átlagtól eltérő, helye van itt és most. Hiszen azért születtél, hogy megmutasd magad, hogy létezésed által tanítsd a világot.

Ha autista vagy, tanítod a világot a feltétel nélküli szeretetre és elfogadásra, arra, hogy igenis van létjogosultsága a neurodiverz látásmódnak. Ugyanolyan helyem van a világban, mint bárki másnak, nem számít, hogy autista vagyok-e. A furcsaságaim, különcségeim hozzátesznek a világhoz, kimozdítják az embereket a komfortzónájukból, megmutatják, hogy lehet a megszokott sablontól eltérően is felépíteni egy életet.

Remélem, egyszer eljön egy olyan világ, hogy mindenki merje vállalni önmagát, hogy ne kelljen a kirekesztéstől és a megbélyegzéstől félve maszk mögé bújnia.

Mert ennek nagyon nagy ára van: az, hogy elveszíted önmagad, hogy elveszel saját életed útvesztőjében és sokáig csak keresed, ki is vagy te.

Az vagyok, aki vagyok. És aki vagyok, az sosem szégyellnivaló, az sosem eltakarnivaló, az sosem maszk mögé rejtendő. Megmutatom magam, gondoljon akármit is a világ. Mert ha elfogadom azt, aki vagyok, végre megszabadulhatok attól a szorongástól, ami eddig gúzsba kötött.

Szeretem magamat és szeretem, hogy azzá lehetek, aki csak szeretnék. Mert saját világomat én magam teremtem. És ez a világ nem függ attól, hogy mit gondolnak rólam mások.

Forrás: Kontroll-Álom / Facebook 
Indexkép: Depositphotos.com